Szabadidő

A középkor barbár, a rokokó régimódi giccs, az impresszionisták meg nem tudtak festeni

A kritikus Louise Leroy eredetileg meg akarta sérteni az impresszionistákat, ám végül ő lett az új irányzat keresztapja – mi pedig összeszedtünk még pár hasonló példát.

1863: a kissé konzervatív, ám remek ízléssel megáldott III. Napóleon francia császár megtekinti az ország legfontosabb művészeti intézménye, a Szalon által visszautasított képeket és szobrokat (többek közt Manet és Pissarro műveit), és elrendeli, hogy azokat is állítsák ki, de külön: így jön létre – egyetlen alkalomra – a Visszautasítottak Szalonja (Salon des Refusés), amelyre valósággal tódul a közönség. Igaz, főleg azért, hogy felváltva röhögjön és szörnyülködjön a furcsa, nehezen kategorizálható alkotások láttán. Ettől függetlenül ez mégiscsak egy nagy esemény. Ahogy Kassák Lajos írja az Izmusok története című könyvében: „..a forradalmi, kísérletező művészet ekkor szakadt el a hivatalos művészettől.”

1874. április 15: Manet nyomában járó fiatal francia képzőművészek egy csoportja – a Société Anonyme – közös tárlatot rendez Nadar fényképész párizsi műterében. A kiállítók közt ott van Claude Monet, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir, Camille Pissarro, Berthe Morisot és még egy sor olyan, új utakat kereső festő, akiket nem fogadott tárt karokkal a továbbra is igen vaskalapos Szalon (Manet ezt viszont kihagyja). Bár sok a látogató, a többség – akárcsak kilenc évvel korábban – ismét csak gúnyolódni és felháborodni jár ide – egy néző állítólag leköpi Cézanne Vörös mellényes fiú című képét. A kritikák sem túl jók. Különösen Louise Leroy, a Le Charivari nevű szatirikus lap szerzője nyomja meg a tollát. A neves műítészt elsősorban Monet Impresszió, a felkelő nap című borzalmas mázolmánya sarkallja válogatott elmesziporkákra:

„Impresszió, hát persze! Tudtam én mindjárt, merthogy igen csak impresszionálva vagyok, tehát impressziónak kell lennie… Minő szabadság! Minő könnyedsége a mesterségnek! A csupasz tapéta is kidolgozottabb, mint ez a tengert ábrázoló kép!” 

Leroy annyira belelovalja magát az impresszionálgatásba, hogy cikkének is ezt a gúnytól csöpögő címet adja: Az impresszionisták kiállítása. A név aztán – mint tudjuk – végül valahogy megragadt, noha maguk az impresszionisták sem lelkesedtek érte egyöntetűen, Louise Leroy pedig keresztapaként vonult be a művészettörténet lábjegyzetei közé.

Claude Monet: Impresszió, a felkelő nap (forrás: Wikipedia)

De nem volt az egyetlen eset, amikor egy művészeti mozgalom hivatalos neve csúfnévként kezdte; hasonlóképpen jártak például az Henri Matisse köré csoportosuló fauvisták (vagy fauve-isták, de az rosszul néz ki leírva) is. A fauvizmus az első igazi avantgárd képzőművészeti irányzat volt a huszadik század legelején, átmenet a századvégi és a század eleji izmusok között. Jellemzői (és most forduljunk ismét Kassákhoz): a részletek, árnyalatok, valőrök elhanyagolása, a régi festészeti szabályok áttörése, darabos formák, bátor színfoltok alkalmazása, a látvány lényeges elemeinek ábrázolása érdekében. A fauvisták (akiket ekkor még nem így hívtak, hanem valószínűleg sehogy) 1905-ben a párizsi Őszi Szalon (Salon d’Automne) kiállításán léptek a nagyközönség elé, és azonnal viharos botránysikert arattak.

A tárlatot, amelyen az avantgárd bajkeverők mellett akadémista művészek munkái is helyet kaptak, megnézte a kritikus Louis Vauxcelles is, aki az anekdota szerint így kiáltott fel egy hagyományosabb, klasszicizáló felfogásban készült bronzszobor láttán: „Áh – Donatello a vadak között!” (és itt most már elárulhatjuk, hogy a fauve szó jelentése: vad). De az is lehet, hogy a kritikus egy újságban írta meg, hogy „ezek a művészek olyanok, mint a vadállatok a ketrecben”. Akárhogy is történt, nem sokkal később maga is lelkes híve lett a mozgalomnak. Egyébként egy tipikus fauvista kép kábé így néz ki; mai szemmel talán kevéssé tűnik vadállatiasnak.

Matisse: Kalapos nő (forrás: Wikipedia)

Állítólag részben ugyancsak Vauxcelles-nek, részben pedig érdekes módon a fauvista Matisse-nak köszönhető a korszak másik nagy avantgárd képzőművészeti mozgalmának, a kubizmusnak az elnevezése. Apollinaire, az irányzat fő teoretikusa így emlékezett vissza 1912-ben: „Az új festészeti iskola neve: kubizmus; Henri Matisse nevezte el így gúnyból 1908 őszén, amikor egy kép kockaszerű házai élénken magukra vonták a figyelmét.”

Kassák némileg részletesebb verziójában pedig emígy szól a történet: „Amikor Braque 1908-ban kubista jellegű képeket küldött a Salon d’Automne-ba, és képeit, kettő kivételével visszautasították, minden munkáját visszavonta, és valamennyit kiállította Kahnweilernél. Matisse, aki benne volt a Salon d’Automne zsűrijében (ezt az intézményt, mint említettük, ő alapította társaival), a döntés után, mintegy magyarázat és mentegetőzésképpen, azt mondotta Louis Vauxcelles-nek, a kritikusnak, hogy a képeken túl sok volt a „kis kocka” (petits cubes). Ezt a kifejezést, természetesen pejoratív értelemben, felhasználta Vauxcelles a Braque-kiállításról írt kritikájában, a Gil Blas 1908. november 14-i számában.”

Habár a kubisták ezt követően büszkén kezdték viselni az eredetileg sértésnek szánt nevet, az talán nem véletlen, hogy a további avantgárd mozgalmak tagjai már inkább idejekorán elkeresztelték saját magukat valami grandiózus manifesztumban; biztos, ami biztos.  

Picasso: Tortasai téglagyár – egy korai kubista festmény (forrás: Wikipedia)

Érdekes, hogy nemcsak ezek az újító, az akadémikus szemlélettel szembeforduló, és bizonyos értelemben marginális irányzatok jártak így, hanem némely nagy korstílusok is – igaz, ezeket nem az értetlenkedő kortársasak, hanem a hálátlan utókor nevezte el. Ilyen például a gótika, az érett középkor egyik uralkodó művészeti irányzata, amelyről többnyire az alábbiakra szokás asszociálni:

  • Égbe törő katedrálisok, kecses csúcsívek, színpompás rózsaablakok, vicsorgó vízköpők, méltóságteljes kőszobrok, zümmögő gregorián kórusok.
  • Vagy: romantikusan historizáló épületek a 18.-19. századból, az idealizált középkor és az éppen kibontakozó nagy nemzeti érzés bűvöletében.
  • Esetleg: mindenféle ódon, ijesztő, szellem járta, komor hangulatú műalkotás Edgar Allan Poe novelláitól a Cure együttes korai slágereiig. A gótika újkori felfuttatásában, illetve – mondjuk így – popkultúrába emelésében egyébként jelentős érdemei voltak Horace Walpole-nak, a 18. században élt, dúsgazdag nemesi családból származó angol írónak, aki egyrészt az elsők közt építtetett magának neogótikus várkastélyt, másrészt meg ő írta az első gótikus rémregényt is, az Otrantói várkastélyt (eredetiben: The Castle of OtrantoA Gothic Story).

Ehhez képest talán meglepő, de a goticó azt jelenti, hogy: barbár. A reneszánsz korában gúnyolták így (elsőként alighanem Vasari) a sötét középkor letűnt művészeti vívmányait.

A barokk szó eredeti jelentése már valamivel homályosabb: utalhat rosszul csiszolt, szabálytalan alakú igazgyöngyre, helytelen szillogizmusra (vö. nyakatekert okoskodás), illetve bizarr, disszonáns, összefüggő melódiát nélkülöző zeneművekre egyaránt. Azt mindenesetre biztosra vehetjük, hogy kezdetben ezt sem dicséretnek szánták azok a 17.-18. századi klasszicisták, akiknek a gyomrát megfeküdte az elmúlt néhány évszázad művészetének parttalanul áradó-burjánzó, túldíszített, nyugtalan, irracionális és bombasztikus stílusa, melyben sokáig a reneszánsz szépségeszmény túlhajszolását és megcsúfolását látták (mondjuk az is igaz, hogy a barokkos jelzőt máig szokás néha pejoratív értelemben használni).  

Fragonard: A hinta – a rokokó festészet talán legismertebb darabja (forrás: Wikipedia)

Na és természetesen a barokk kistestvérének, a rokokónak a neve is cikizésből született. Ahogy a Sőtér István-féle Magyar irodalom története (avagy a Spenót) írja:
A rokokó szót Párizs művészkörei használták először a 18. század 90-es éveiben, amikor valószínűleg a francia rocaille (kacskaringósan szertefutó csigavonal) játékos továbbképzéséből jött létre, és szorosabb értelemben a cikornyás késő-barokk ornamentikát, tágabban a régensség éveinek (1715—1723) és XV. Lajos (1723—1774) korának udvari kultúráját gúnyolták vele. Szóval a rokokó = valami giccses, nevetséges, ódivatú ízléstelenség az ancien régime idejéből, amely megérdemelten került a történelem szemétdombjára.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése