Akkor is lehet belőlünk kortárs zeneművész, ha semmilyen hangszeren nem tudunk játszani

Wittgenstein óta tudjuk, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, ahhoz pedig még Wittgensteint sem kell ismerni, hogy megállapíthassuk: a csend éppoly fontos része lehet egy zenei kompozíciónak, illetve magának az előadásnak, mint a hangszerek játéka.  Jó példa erre mondjuk Jannisz Xenakisz görög származású zeneszerző  (civilben építész) Psappha című művében beálló nagy, vészjósló csend, amely megakasztja ezt a mániákus avantgárd kalapálást (ezen a felvételen a 4. perc körül hallható).

Egészen másfajta csend az, amely Mahler 9. szimfóniájának végén (kb: 1:17:37-nél) morajlik hangtalanul: fenséges, tragikus és a kérlelhetetlen elmúlást idézi fel a hallgatóban, vagy valami ilyesmi. Utóbbi persze nem csoda, hisz ezt a művét az évek óta súlyos szívproblémákkal küzdő szerző afféle búcsú- vagy halálszimfóniának szánta, és még bőven a bemutató előtt el is hunyt. Arvo Pärt Für Alinájának tétova zongorahangjai közé meg olyan mély, kozmikus csendek ereszkednek, hogy már szinte el is nyomják a látszólag ötletszerű, szomorkás klimpírozgatást.

Szóval a zenei csend tényleg sokféle lehet: kényelmetlen, hatásvadász, katartikus, fenyegető, elégikus, felzaklató, megnyugtató, és így tovább. Nincs belőle két egyforma.

(Ahogy persze nincs tökéletes csend sem: hisz a koncerten-koncertfelvételen mindig hallatszik valami neszezés, motozás vagy köhécselés, illetve a végén jó esetben taps és egyéb tetszésnyilvánítás, stúdiófelvételen pedig minimum valami halk zúgás.)

Aztán előfordul olyan is – nem is olyan ritkán, mint gondolnánk –, hogy a csend nemcsak a zenemű egyik alkotóeleme, hanem konkrétan maga a zenemű. Az első ilyen darab (habár az elsőzéssel érdemes óvatosan bánni, hisz köztudomású, hogy a nagy elsők előtt szinte mindig vannak még elsőbbek) valószínűleg a Marche funèbre composée pour les funérailles d’un grand homme sourd (Gyászinduló egy nagy süket ember temetésére) volt, amelyet a francia Alphonse Allais komponált a 19. század végén, és amely semmi másból nem áll, csak négy ütemnyi szünetből, egy talányos tempójelzésből – lento rigolando, azaz kb. lassan és mókásan –, illetve egy még talányosabb szerzői utasításból.  Utóbbi így szólt:

A szerző nevét hiába is keresnénk a zenei lexikonokban: Allais ugyanis elsősorban író volt, illetve hivatásos művészeti troll, az abszurd humor nagy úttörője, a dadaizmus és a szürrealizmus egyik elő-előfutára, aki ezt a művét alapvetően viccnek szánta (nahát, jegyezzük fel gyorsan: a csend vicces is lehet!). Jellemző, hogy a csendes gyászinduló igen szemléletes kottája először az író Album primo-avrilesque című könyvében jelent meg, amelyben olyan szórakoztató feliratokkal ellátott monokróm képek szerepeltek, mint például a pár évvel korábban az Arts Incohérents, azaz az Összefüggéstelen Művészetek Szalonjának kiállításán már bemutatott Vértolulásos bíborosok paradicsomot szüretelnek a Vörös tenger partján, vagy a Malevics paradigmaváltó Fekete négyzetét majd’ két évtizeddel megelőző Négerek egy pincében verekednek éjszaka (amelynek ötletét egyébként a párizsi humorista egy barátjától, Paul Bilhaud-tól nyúlta, de ez mellékszál).

Alphonse Allais: Négerek egy pincében verekednek éjszaka (Forrás: Wikipedia)

Tehát Alphonse Allais nem csak előfutárkodta a modern, avantgárd művészetet, hanem rögtön ki is parodizálta, ráadásul ő írta a Horgász a pácban című remek Louis de Funès-mozi alapjául szolgáló regényt, ami már önmagában garancia a halhatatlanságra.

Bár a Gyászindulónak a maga idején sajnos nem volt hivatalos – vagy bármilyen – bemutatója, később azért előadták élőben is. Legalábbis erről tanúskodik az alábbi Youtube-felvétel:

Alphonse Allais-nek – mint komponistának – még sokáig nem akadt követője. Ugyan a zeneteoretikus Ferruccio Busoni 1907-ben megjelent Egy új zeneesztétika vázlata című munkájában már fontos gondolatokat fogalmazott meg a zenei csendről, és ennek hatására Paul Hindemith, az Új Tárgyilagosság irányzatának egyik későbbi vezéralakja tervezett is írni egy kizárólag szünetekből álló anti-wagneriánus némaszimfóniát, ám ez – legjobb tudomásunk szerint – végül nem valósult meg. Vagy az is lehet, hogy csak fejben komponálta meg, elvégre minek is papírra vetni annyi szünetjelet.

Szerencsére azonban Erwin Schulhoff, a prágai születésű cseh-német zeneszerző már nem fukarkodott a szünetjelekkel. A dadaista hajlamú Schulhoff 1919-ben írta meg Fünf Pittoresken című művét, amelyek harmadik tétele, az In Futurum olyan sűrű, drámai és virtuóz csendekből és szünetekből áll, hogy azt még lekottázni is komoly kihívás. Zenei hang persze egy sincs benne. A tempójelzés (Tutto il canzone con espressione e sentimento ad libitum, sempre, sin al fine!) szenvedélyes, szabad játékot és nagy kifejezőerőt vár el az előadótól, és ezt a lentebb látható videóban szereplő holland zongoraművész, Gerard Bouwhuis maximálisan hozza is. Figyeljük meg, ahogy időnként magabiztosan és fesztelenül keresztbe rakja a kezeit a zongorabillentyűk fölött: magával ragadó, felszabadító erejű előadás.

Schulhoff egyébként 1919-ben nem csak az In Futurummal hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy a női orgazmus hangjaiból komponált énekművet; szóval elmondhatjuk, hogy toronymagasan megnyerte az évet.

(Egy zárójelben említést érdemel még a legendás performanszművész, Yves Klein 1949-es Symphonie Monoton-Silence című műve, amely elvileg húszpercnyi zúgásból-búgásból és húszpercnyi csendből áll, de sajnos nem találtunk olyan felvételt, amelyen a csend is hallható lenne)

Allais süket gyászindulója egyértelműen vicc volt, Schulhoff szünetjelekbe fullasztott zongoradarabja amolyan dadaista módra félig vicc-félig komoly, John Cage háromtételes, cserébe egyetlen hangot sem tartalmazó, tetszőleges hangszerre komponált remekműve, a 4′33 pedig igazi, nagybetűs Művészet, amely a mai napig a 20. századi kortárs komolyzene egyik legemblematikusabb és legismertebb alkotásának számít, és amely éppúgy értelmezhető magasröptű konceptuális gesztusként, fokozhatatlanul extrém minimalista kísérletként vagy épp a mindenhonnan ömlő kéretlen kísérőzene (a muzak, avagy a liftzene), illetve a korábban a futuristák által ünnepelt modern nagyvárosi zajok elleni gyújtó hangú kiáltványként, mint fontoskodó avantgárd blöffként, netán new age-es, kamu-zenbuddhista szépelgésként. De az is teljesen érthető, ha valakinek csak annyi jut róla eszébe, hogy

A 4′33-at 1952. augusztus 29-én mutatták be Woodstockban. Az előadó David Tudor volt, egy fiatal, tehetséges zongorista, aki egy zsebórával felszerelkezve, ünnepélyes arccal ült a zongora mögött, időnként felhajtotta, majd lecsukta a billentyűzetet takaró fedelet, a megfelelő pontokon lapozott a partitúrában, és közben nagyon ügyelt arra, hogy még véletlenül se szólaltasson meg egy hangot se. Aztán 4 perc 33 másodperc után (merthogy – minő váratlan fordulat – pontosan ennyi ideig tart a mű) felállt, meghajolt és bezsebelte az udvarias, ám szórványos tapsot. Valami ilyesmit kell elképzelni (ez persze nem 1952-es felvétel, hanem jóval későbbi).

A 4’33 a későbbiekben szédületes karriert futott be, és megkerülhetetlen hivatkozási alappá – illetve az utóbbi években valóságos internetes mémmé – vált, ami szép teljesítmény egy olyan zeneműtől, ami tulajdonképpen nincs is. A darabot előadta (vagy nem adta elő) többek közt Kocsis Zoltán és az Amadinda Ütőegyüttes, valamint egy Nola nevű házimacska, készült belőle dubstep-remix, tavaly pedig kijött egy komplett tribute-lemez, amin olyan zenekarok előadásában (feldolgozásában, sőt újragondolásában!) hallhatjuk a 4 és fél perces patinás semmit, mint a Depeche Mode, a Goldfrapp, az Einstürzende Neubauten, a Wire, a Laibach vagy a New Order, de a Youtube-on találhatunk még death metal-, ukulele– és acapella-feldolgozásokat is, illetve még egy csomó egyéb verziót.

A 4’33 2010-ben egy karácsonyi internetes kampánynak köszönhetően egészen az brit slágerlista 21-ik helyéig jutott (eredetileg az lett volna a cél, hogy elhappolja az első helyet az éppen aktuális X Faktor-győztes karácsonyi kislemeze elől, és végre igazából is megvalósuljon a Csendes éj), illetve további érdekesség még, hogy amikor 2004 januárjában, egy Cage-maraton keretében előadta a művet a BBC szimfonikus zenekara, a műsort közvetítő BBC Radio 3-nak kivételesen ki kellett kapcsolnia azt a biztonsági rendszert, amely adáshiba – azaz huzamosabb csend – esetén automatikusan andalító háttérzenét kezdett sugározni.

A hang nélküli dalok – részben alighanem Cage hatására – később a popzenében is megjelentek, szinte az összes műfajban; mondjuk inkább csak a stúdiófelvételeken, élőben azért ritkán, vagy inkább soha nem adták elő ezeket. Rögzített (vagy mondjuk így: rakott a lemezére) rövidebb-hosszabb csendeket egyebek mellett John Lennon és Yoko Ono, az alternatív countryt játszó Wilco, az izlandi posztrock-sztárzenekar Sigur Rós, az anarcho-punk Crass, a hiphop-intézmény Afrika Bambaataa, a fingós-böfögős rockban utazó Bloodhound Gang, a kísérletezős elektronikus zenében verhetetlen Boards of Canada, a gótmetalos Type O Negative, és még sok híres zenekar és előadó, nyilván mind más céllal: van olyan, aki direkt politikai állásfoglalásnak vagy valamiféle emelkedett tiszteletadásnak szánta, és van, aki meg csak hülye viccnek, meghökkentésnek vagy művészkedésnek. Hiszen, mint azt már írtuk: tényleg nincs két egyforma csend.

Hat éve például a Vulfpeck nevű amerikai funkzenekar adott ki egy tízszámos lemezt, amelyen félperces csendek követték egymást, majd arra biztatták a rajongóikat, hogy éjszakánként hagyják repeatre, vagyis folyamatos lejátszásra állítva a Spotify-on. A sok-sok néma lejátszásból pedig két hónap alatt összejött annyi pénz, hogy egy komplett turnét tudtak lebonyolítani az Egyesült Államokban, ráadásul mindegyik koncert teljesen ingyenes volt. Van tehát még bőven fantázia ebben a műfajban.

És ha valakinek még ez sem volt elég, az hallgassa meg a világhírű francia pantomimművész, Marcel Marceau legjobb előadásait összegyűjtő válogatáslemezt (MGM, 1970)

vagy a Ronald Reagan bölcs gondolatait tartalmazó albumot (Stiff Records, 1980).

Természetesen egyiken sincs semmi.

Kapcsolódó cikkeink:

• Magyar király apródja volt az ötéves Mozart
• A nagy uralkodók véres háborúkat vívtak, és magassarkúban balettoztak
• A Beatrice slágere és az indiszponált csirke is letölthető a BBC hangarchívumából