Kortárs művészek, filmrendezők alkotásai gyakran szolgáltak már ihletforrásként a divattervezőknek, de számos példa van rá, hogy komplett kollekciók, mesteri ruhaköltemények születtek művészek és dizájnerek együttműködéséből.
A divat éppúgy művészeti ág, mint a festészet, amelynek fast fashion ága a karikatúrák, haute couture képviselői pedig a magas művészet szintjét képviselik. Alkotóik, a dizájnerek számára ihletforrást jelenthet egy történelmi korszak, a természet vagy akár egy szimpla gemkapocs is, mi pedig néha csak ámulunk és pislogunk, mikor azt próbáljuk megérteni, mire gondolhatott a művész.
Annak érdekében, hogy a divat és a többi művészeti ág között szinergikusabb legyen a kapcsolat (vagy mert cimbik voltak az adott művésszel, esetleg kellett a jó reklám), a tervezők számos alkalommal nemcsak múzsaként tekintettek egy adott képzőművészre, de közösen alkotott ruhákat, kollekciókat is örökül hagytak, amelyek divattörténeti szempontból is meghatározók.
Elsa Schiaparelli és Salvador Dalí
A 20. század első meghatározó divattervező-képzőművész párosa volt az olasz származású Elsa Schiaparelli és a katalánok büszkesége, Salvador Dalí. Schiaparelli baráti kapcsolatot ápolt a szürrealizmus számos képviselőjével, kollekcióinak megtervezéséhez szívesen merített ihletet Dalí mellett Jean Cocteau, Leonor Fini vagy a fotográfus Man Ray munkáiból is. A festőművészt pedig még a ruhatervezésbe is sikerült bevonnia, aminek örökül hagyott emléke egy hatalmas, vörös homárral ékesített estélyi ruha, amelyet az a Wallis Simpson viselt 1937-ben, akiért VIII. Eduárd brit király a trónról is lemondott, csak hogy elvehesse feleségül.
Elsa Schiaparelli és Salvador Dalí közös tervezésű ruhája, a homármintás estélyi
Louis Vuitton és Takashi Murakami
Marc Jacobs 1997 és 2014 között volt a Louis Vuitton divatház vezető tervezője, ez idő alatt pedig számos, művészekkel közös kollekciót hozott össze. Neki köszönhető, hogy Stephen Sprouse újraalkotta graffiti stílusban a divatház monogramját, majd hatalmas szenzációvá tette a vele készült táskákat és kiegészítőket, és az is, hogy a japán kortárs művésszel, Takashi Murakamival 13 éven át együtt dolgozott a divatház. Ez idő alatt születtek a több színnel logózott és a cseresznyemintás táskák, de pandás, terepmintás és cseresznyevirágos limitált kollekciókat is alkottak közösen.
Takashi Murakami azzal vált nemzetközi szinten is népszerű képzőművésszé, hogy a tradicionális japán magasművészetet és a manga- és animeábrázolásokat úgy ötvözte, hogy azzal egy jól fogyasztható, mégis igényes, egyedi művészeti irányt jelölt ki, amely még kereskedelmi szempontból is piacképes tud lenni. Kis túlzással ő a japánok Jeff Koonsa.
Louis Vuitton és Richard Prince
Szintén a Marc Jacobs irányította évek eredménye volt a Louis Vuitton és a provokatív kortárs festőművész, Richard Prince 2008-as kollekciója. Ennek során nemcsak a divatház luxustáskái kaptak egy újabb átmeneti logóvariációt, de a tavaszi–nyári készruha-kollekcióba is beleszőtték Prince stílusát. A New York-i művész Nővér festménysorozata ihlette a kollekció fityulákkal, szájmaszkokkal kiegészített, nővérköpenyre emlékeztető ingruháit, melyeket viselve még Naomi Campbell is úgy festett a kifutón, mint az ártatlanság jelmezébe bújt kegyetlen gyilkos. Akárcsak Prince alakjai.
Yves Saint-Laurent és Andy Warhol
A pop-art irányzat központi figurája, Andy Warhol és a hatvanas években már saját divatházát építgető Yves Saint Laurent 1968-ban ismerkedtek össze, majd váltak barátokká, de egymás munkájára is nagy hatással voltak. Warhol 1972-ben készített egy portrésorozatot a dizájnerről, majd 1986-ban még annak kutyáját, Moujikot is megörökítette, Saint-Laurent pedig az 1966-os Pop Art kollekcióját dedikálta a művésznek, amely későbbi divattervezők generációira volt hatással.
Kollekciója teljes mértékben formabontónak számított, egyúttal „bemutatta” Warholt a divatvilágnak, amelynek prominens alakjai, mint Gianni Versace, Jean-Charles de Castelbajac vagy Raf Simon évekkel, évtizedekkel később is szívesen nyúltak Warhol stílusához és a pop-art irányzathoz, ha némi ihletre volt szükségük.
Alexander McQueen és Damien Hirst
A 2010-ben elhunyt angol divattervező, Alexander McQueen 2003-as kollekciójában mutatta be minden koponyás kendők alfáját és ómegáját, amely azóta milliónyi másolatban jelent már meg szerte a világban. A divatház vezérmotívumává vált koponyát tíz évvel a megjelenése után Damien Hirst kortárs művész közreműködésével gondolták újra. Az eredmény egy limitált kiadású, 30 különböző mintázatot tartalmazó sálkollekció lett, amely megjelenésben a művész Etimológia című sorozatához kapcsolódott.
A kollekcióban kaleidoszkópszerű, egyszerre súlyos és könnyed gondolatokat ébresztő mintahalmaz volt látható, amelyben pillangókból és különféle rovarokból épültek fel a koponyák. Az ellentmondásosság és a radikális gondolkodás McQueenre éppúgy jellemző volt, mint amennyire Hirstet is meghatározza, a kollekció pedig művészi szinten adta vissza mindezt a szerencsés kevesek számára, akik megengedhették maguknak a 150 ezer forint kezdőáras kiegészítőket.
Christian Louboutin és David Lynch
David Lynch Arany Pálma-díjas filmrendezőt 2007-ben kérte fel a piros talpú cipők atyja, Christan Louboutin, hogy készítsenek egy közös, művészi kollekciót, amely a fetisizmus jelensége köré épül, és amelynek középpontjában – természetesen – Louboutin magassarkúi állnak. Az eredmény: olyan nem mindennapi cipők, melyek fetisiszta nézőpontból extrém, szoborszerű alkotások, így nyilvánvalóan hordhatatlanok, mégis felkeltik a vágyat, hogy a közelükbe férkőzzünk.
A kollekció azonban nem lett volna teljes Lynch szado-mazo hangulatú erotikus fotósorozata nélkül, melynek darabjai többet sejtetnek, mint mutatnak, középpontjukban pedig egyértelműen a vörös talpú cipők állnak. Az eredmény egy önálló művészeti alkotással is felér, amelyet azóta több városban is kiállítottak, és akkora sikere volt, hogy az eredeti darabokon felül gyűjtők számára is elkészítették limitált számban a cipőket és a fotósorozat darabjait is.
2014-ben Louboutin ismét Lynch-hez fordult, mikor a márka első körömlakkjához kellett egy ütős reklámfilmet készíteni. A filmrendező ekkor is brillírozott, határozottan egyedi művészi alkotás született.
A Rodarte és Darren Aronofsky
Darren Aronofsky filmrendező a Fekete hattyú mozifilm kosztümjeinek tervezéséhez kérte fel Kate és Laura Mulleavyt, a Rodarte vezető divattervezőit, aminek eredményeként Natalie Portman múzeumba illő tütükben brillírozhatott Nina szerepében. A tervezőpáros annál testhezállóbb feladatot nem is kaphatott volna, mint hogy egy színpadon játszódó film kosztümjeit megtervezik, hiszen míg másokat anyukájuk öltözködése inspirált, hogy divattervezők legyenek, őket a klasszikus hollywoodi filmek nyűgözték le és terelték a divat világa felé.
Kellett azonban a sikerhez az is, hogy megtalálják az összhangot Aronofsky határozott és konkrét elképzeléseivel, a rendező ugyanis híresen perfekcionista, aki egy adott esztétikum irányából kívánta megközelíteni a szereplők megjelenését. A közös munka mindenesetre jól ment, a filmrendező és a divattervezők művészi elképzelései tökéletesen összesimultak, és ez kellett is hozzá, hogy hihető legyen: a balett olyan varázslatos világ, amiért megéri az a sok áldozat és szenvedés, amely a történet során a nézők elé tárul.
Natalie Portman kosztümjei a Fekete hattyú filmből, amelyeket a Rodarte tervezett (Fotó: Bill O’Leary/The Washington Post via Getty Images)
