Annak a magyar embernek, aki 80 körül vagy korábban született, és mondjuk nem egy kő alatt élt eddig, egészen biztosan van valamilyen viszonya a most, nyolcvan évesen elhunyt Szomjas Györggyel és az ő filmjeivel. Kopaszkutya, Könnyű testi sértés, Falfúró, Roncsfilm, Gengszterfilm, vagy akár az első játékfilmje, az elképesztően sikeres Talpuk alatt fütyül a szél – ezekből mindenki tud legalább egy, de inkább több idézetet, nem? Utólag azt mondták rájuk, kultuszfilmek, fiatalosan: kultfilmek, ezt talán először a Trainspottingra, majd A nagy Lebowskira mondták a kilencvenes évek filmes újságírói, később pedig eleve úgy mutattak be (általában fiataloknak szóló, pörgős) filmeket, hogy aláírták ezt a titulust, mintha valami műfaj lenne: színes, feliratos kultuszfilm.
Kultfilmet azonban nem lehet készíteni, kultfilmmé a bemutatója után válik egy-egy mozi, ha az hitelesen, viccesen és szórakoztatóan mesél egy-egy generáció kínjairól és örömeiről. Szomjas György ebben volt a legjobb, évtizedekkel azelőtt, hogy a kultuszfilm szó megszületett volna: úgy mesélt a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar (szellemi és konkrét) nyomoráról, hogy a filmenként több százezer néző vinnyogott a röhögéstől, miközben érezték, hogy egyébként tök szomorú az egész. Szomjasnak rendszerváltás sem kellett, hogy megmutassa a rendszerváltás veszteseit. És mellesleg bebizonyította, hogy lehet egy film úgy is kísérleti és „művészfilmes”, hogy közben a nem filmelmélet- és filmtörténet szakos egyetemistáknak is szórakoztató marad. Ő maga ezt mondta erről a Filmvilágnak még 1994-ben:
Nyilván nem véletlen, hogy a Falfúrónak hatszázezer nézője volt, holott kevésszereplős kamarafilm. Talán azért, mert ráéreztek az emberek, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek életmódváltozásának hiteles lenyomata. Nem politizáló film, mégis benne van az, ahogyan a kiürült késő-szovjet rendszer átalakul valamiféle új dzsungellé. Mindenki harcol mindenki ellen – ez már a Roncsfilm alaphangulata –; a Nagy Berlini Fal végre ledőlt, de a hirtelen változás mindenkit megzavart, s ököllel és késsel egymásnak esnek… Valószínűleg az sem véletlen, hogy a Roncsfilmet bő másfél év óta folyamatosan műsoron tartják a moziban. 1992 novemberében volt a premierje, és még ma is játsszák. Bizonyos körökben kultuszfilmmé vált; ismerek olyan nézőt, aki tízszer látta; a sulikban idézgetik a poénjait a srácok.
Ezzel persze sok újdonságot nem mondtam, és nem is azért írom ezt a cikket, hogy azokat a filmeket méltassam, amiket mindenki látott, vagy ha nem, bármikor pótolhat. Hanem azért írom, hogy legalább valami nyoma legyen a rendező talán legjobb filmjének, amely nagyon úgy tűnik, hogy végképp eltűnt a süllyesztőben. Ez pedig a 2002-es Vagabond, a fenti alkotásoknál jóval szerényebb és kevésbé vicces, de legalább olyan fontos filmje. (Vagyis fontos lenne, ha lenne igazság.)
A Vagabond egyébként papíron sem olyan szexi, mint a híresebb filmjei, nincs benne anyósülésen szexelő Mucsi Zoltán, őrjöngő Szőke András, falakat és nőket férfias mozdulatokkal megdolgozó Bán János. Vannak viszont (többnyire) amatőr színészek, tiniszerelem, némi bűnözés, és főleg: rengeteg népzene és tánc. A film Kareszról, az állami gondozott fiúról szól, akire, miután kiengedték, az vár, ami minden sorstársára: a nagy büdös semmi. Alkalmi munkák, jó esetben némi stabil bevétel, bandázás, kisebb stiklik, majd egyre súlyosabb ügyek, végül pedig a borítékolható lebukás. Kareszt az menti meg (vagy csak majdnem?), hogy elkezdi követni Zsófit, így aztán egyszer csak egy táncházban találja magát, itt pedig – borzasztó közhellyel élve – megtalálja az útját, a társaságát és a szerelmet is. Vagyis megtalálná, ha a haverjával nem pont Zsófi gazdag szüleihez törnének be műkincseket rabolni. (Ha van hibája a filmnek, akkor ez az egy-két erőltetett fordulat az.)
A Vagabond plakátja a Berlini Filmfesztiválon
Szomjas György szokás szerint empatikusan mutatja be a kallódó fiú útját, itt nyoma sincs a Roncsfilm iróniájának, de közben fel sem menti Kareszt. Erről – vagyis főszereplőiről – a következőt mondta Szomjas szintén a Filmvilágnak:
Nyilván nagyon oda kell figyelni majd az irányokra, mert a világért sem akarnám őket hősként ábrázolni, viszont éppen attól lesznek érdekesek a filmben – és ezt óvatosan mondom –, hogy a kis stikliktől szinte folyamatos az átmenet a gyilkosságig. Nincs éles határ. Az emberekben a morális gátlások annyira eltűntek, hogy nem veszik észre, meddig lehet elmenni.
A Vagabondban azonban pont a fősztori, az erkölcsi tanmese a körítés, a lényeg a tánc és a népzene, ezt a világot pedig olyan természetesen, pátosz és mindenféle nép-nemzeti körítés nélkül mutatja be, ahogy azóta sem sikerült senkinek. Szó sincs ideológiáról, múltba révedésről vagy bármi másról, amivel a népzenész miliőt szokták vádolni (igazságtalanul), csak tök normális fiatalokról őrjöngő hormonokkal, akik nem a Kultiplexben ikszelnek vagy a Gödörben dülöngélnek, hanem táncházban csapatják a legényest – egyébként minden más pont olyan. Amikor a luxusautójukban hazafelé tartva az apja nyúzza Zsófit, hogy miért kell neki ez az egész, a lány annyit mond, hallott egy francia nőről, aki azért költözött Magyarországra, mert hallotta énekelni Sebestyén Mártát az Angol betegben – és ezzel nagyjából helyre is teszi a film a magyar népzene presztízsét. És ezt egy olyan ember írja, akit az egész – szerencsére csak négyéves – általános iskola alatt néptáncoltattak és minden percét utálta.
Hogy hol lehet megnézni ezt a csodálatos filmet most, hogy alighanem mindenki kedvét meghoztam hozzá? Hát ez az:
Sehol.
A Vagabond ugyanis úgy, ahogy van eltűnt a süllyesztőben, nem hogy streamelni vagy obskúrus filmes oldalakról letorrentezni nem lehet, és a szerzői jogilag lazább videómegosztókon sem találni, DVD-n vagy bármilyen adathordozón megvásárolni sem lehet. (Igaz, egy furcsa, külföldi oldalon hirdetnek egy használt lemezt átszámolva nagyjából tízezer forintért.) Annyira nincs nyoma, hogy még a YouTube-on sem találni róla semmit, még egy nyomorult bemutatót sem. Meg kell elégednünk hát a plakáttal, amellyel a Berlini Filmfesztiválon promózták.
Most, hogy Szomjas meghalt, talán előtúrják, leporolják és kiadják valami gyűjteményes dobozban, ki tudja – ha így lesz, az jó hír a tragédiában, de ezzel igazán nem kellett volna megvárni a rendező halálát. Addig azonban tényleg nem több ez a cikk, mint szomorú mementó arról, hogyan tűnik el nemzeti kulturális örökségünk.
