„Az élet titka: a szeretet! Ezt a gondolatot hirdetem mindenütt, amerre csak járok, s erről énekelek francia, angol, arab és olasz dalokat a színpadon is”
– így nyilatkozott egyik budapesti látogatása alatt a 20. század egyik legismertebb előadóművésze, Joséphine Baker, aki mindössze 68 éves volt, amikor 1975. júniusában elhunyt. Pár nappal korábban mutatták be karrierjének 50. évfordulója alkalmából rendezett előadást, aminek premierjén olyan hírességek vettek részt, mint Sophia Loren, Mick Jagger, Shirley Bassey, Diana Ross és Liza Minnelli.
Joséphine Baker, akit Ernest Hemingway csak úgy jellemzett, hogy a legszenzációsabb nő, akit valaha is látott, több volt, mint egy táncosnő, akinek a szegénysorból sikerült kitörnie, hogy Párizs, sőt az egész világ egyik legünnepeltebb csillaga legyen, kitüntették, mert a második világháború alatt segítette a francia ellenállást, szülőhazájában, az Egyesült Államokban pedig a szegregáció ellen küzdött.
„Azt szeretném, ha az egész világ olyanná válnék, mint az én kis falum. Olyan új világról álmodom, ahol a népek szeretni fogják egymást — bármilyen is a bőrük színe”
– búcsúzott, amikor úgy döntött, egy időre visszavonul. Választott és szülőhazájában számtalan módon rótták le a tiszteletüket Joséphine Baker előtt, St. Louis városában például az ő nevét viseli az egyik sugárút, és születésének 115. évfordulója előtt jött a hír, hogy van egy petíció, aminek aláírói azt kérik, kapjon ő is helyet Panthéonban, ahol a francia nép nagyjainak maradványait őrzik. Eddig csupán öt nőt helyeztek örök nyugalomra ott, az egyikük Marie Curie.
„Nemcsak azért kellene ebben az elismerésben részesülnie, mert nő volt vagy afroamerikai származású, hanem azért, mert nagyon bátor dolgot tett az országért” – nyilatkozta Laurent Kupferman, a petíció szerzője. Joséphine Baker családja megtisztelőnek tartja a kezdeményezést, de szeretnék, hacsak egy kenotáfiumot, vagyis emléksírt kapna a Panthéonban, és nem bolygatnák meg a monacói nyughelyét. „Édesapánk és egyik testvérünk mellett nyugszik, közel Grace monacói hercegnőhöz, akit nagyon szeretett, és aki segített neki, amikor nehéz körülmények között élt. Tehát szóba sem jöhet, hogy elvigyék onnan” – nyilatkozta egyik gyermeke, Bouillon Baker, aki szerint bármennyire is büszke volt édesanyja azokra az elismerésekre, amiket kapott, valószínűleg kicsit zavarban lenne.
A Bronz Vénusz születése
Freda Joséphine McDonald 1906. június 3-án született a Missouri állambeli St. Louisban Carrie McDonald és Eddie Carson házasságon kívüli gyermekeként. Szülei zenés műsorszámokkal keresték kenyerüket, és még egyéves sem volt, amikor lányukat is felvitték a színpadra. Sajnos ez nem volt túl jövedelmező, Baker gyermekként kénytelen volt alkalmi munkákat vállalni, ha pedig nem volt mit dolgozni, gyakran az utcán táncolt, és pénzt gyűjtött a bámészkodóktól. „Egyszer az utcán nyüszítésekre lettem figyelmes. Egy kosárban négy apró kutyakölyök vinnyogott, nagyon fáztak szegények, megsajnáltam őket és hazavittem. Ennivalónk persze nekünk sem volt, így a kutyák velünk együtt éheztek. Ekkor határoztam el, hogy dolgozni fogok, hogy apró pajtásaimnak ennivalót teremtsek” – írta memoárjában.
Joséphine Baker kislányként egy 1908-as fotón (Fotó: ullstein bild/Getty Images)
Miután egy afroamerikai társulat felfigyelt rá, velük lépett fel, majd 15 évesen New Yorkba tartott, ahol a harlemi reneszánsznak köszönhetően pezsgő kulturális és művészeti élet volt. Még a New York-i Cabaret de la Plantation tánckarának tagja volt, amikor szerződést ajánlottak neki, és ő Párizsba költözött. 1925 októberében, a Théâtre des Champs-Elysées-ben mutatták be a La Revue Nègre musicalt, ami egy csapásra híressé tette. Egyes források szerint ezt a szerepet annak köszönheti, hogy a revü primadonnájának nem túl lenyűgöző teljesítménye miatt ő kitűnt tehetségével. „Mielőtt magamhoz térhettem volna, már tuszkoltak is előre, a rivaldához. Kezembe nyomták a szöveget, pillanatok alatt koreográfus, karmester, jelmeztervező, rendező fogott közre, s mielőtt bármit is tehettem volna, megtettek császárnőnek” – emlékezett vissza.
Baker az egyik legkeresettebb előadóművésszé vált jellegzetes táncstílusa és egyedi jelmezei miatt. Vannak, akik kritikával illették, illetve illetik amiatt, hogy ezekkel ráerősített a faji előítéltekre, hogy kiszolgálta a fehér férfiak fekete nőkkel kapcsolatos hiperszexualizált, erotikával fűtött fantáziáit, de nekik is bele kell tenni a mérleg serpenyőjébe azt, hogy később polgárjogi harcosként mit tett azért, hogy származásra való tekintet nélkül mindenki egyenlő bánásmódban részesüljön. Persze ekkoriban az Egyesült Államokban még nem ismerték a nevét, nem is lépett fel ott szívesen a szegregáció miatt. 1936-ban ugyan fellépett egy Broadway-show-ban, de nagyon rossz kritikát kapott, és inkább visszatér Franciaországba, és 1937-ben, amikor összeházasodott harmadik férjével, Jean Lionnal, maga is francia állampolgár lett. „Fekete nőként, ha az Egyesült Államokban maradt volna, nem érhette volna el azt, amit elért” – mondja Bennetta Jules-Rosette kutató.
Amikor Adolf Hitler és a német hadsereg a második világháború alatt megszállta Franciaországot, Baker csatlakozott az ellenálláshoz, és a németektől megszerezett információkat láthatatlan tintával kottalapokra írva továbbította a franciáknak, de volt, hogy fehérneműje közé rejtve szállított iratanyagokat, emellett pedig alhadnagyként szolgált a francia légierő női segédcsapatánál.
Egy jobb világért
Ahogyan állítólagos szeretőjének, a legendás mexikói festőnek, Frida Kahlónak, Joséphine Bakernek sem adatott meg, hogy gyermeket szüljön, több vetélése is volt, és miközben a francia ellenállásnak dolgozott, egy olyan súlyos fertőzés alakult ki nála, hogy el kellett távolítani a méhét. Ha vér szerinti gyermeke nem is lehetett, szerető család vette körül, az évek során tizenkét gyermeket fogadott örökbe, két lányt és tíz fiút, ők lettek a Szivárvány törzs, rajtuk keresztül akarta bebizonyítani Baker a világnak, hogy az emberiség egy, igenis lehet békében együtt élni úgy is, hogy máshonnan jöttünk, más a vallásunk.
Josephine Baker egyik 1951-es amerikai fellépésén (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
Hogy mennyire megosztott a világ, azt Joséphine Baker nemcsak kislányként tapasztalhatta meg, hanem ismert művészként is. „Bejáratos voltam királyokhoz, királynőkhöz és elnökökhöz és egyéb helyekre. De Amerikában nem tudtam besétálni egy szállodába, hogy megigyak ez csésze kávét, és ez feldühített. És amikor dühös leszek, kinyitom a nagy számat. És vigyázzatok, mert amikor Joséphine kinyitja a száját, azt az egész világon hallják, mit mond.”
Joséphine Baker az ötvenes évektől vállalt egyre aktívabb szerepet a polgárjogi harcban, ugyanis amikor 1951-ban visszahívták az Egyesült Államokba, ismét szembesült azzal, hogy mennyire megosztott a társadalom. Gyakran megtagadta, hogy szegregált közönség előtt lépjen fel, és nem tűrte némán, hogy voltak szállodák és vendéglátóhelyek, ahova akkori férjével, Jo Bouillonnal nem engedték.
Ennek következményei lettek, amikor például a New York-i Stork Club tulajdonosát rasszizmus vádjával feljelentette, az FBI megfigyelési listájára került, munkavállalási vízumát bevonták, és el kellett hagynia az országot.
Robert F. Kennedy főügyész segítségével Baker végül 1963-ban visszatért az Egyesült Államokba, hogy felszólalhasson 1963. augusztus 28-ai, a egyenjogúságáért küzdő polgárjogi szervezetek által rendezett menetelésen, ahol Martin Luther King híres „Van egy álmom…” kezdetű beszéde is elhangzott. Baker a francia légierő egyenruhájában lépett színpadra, és ő volt az egyetlen hivatalos női szónok az eseményen. Miután Martin Luther King merénylet áldozata lett, felesége megkereste Joséphine Bakert, hogy nem vállalná-e a civil polgárjogi mozgalom vezetését, de ő elutasította a felkérést arra hivatkozva, nem akarja, hogy a gyermekei ilyen korán elveszítsék anyjukat.
Joséphine Baker Magyarországot is meghódította
Három évvel azután, hogy a Théâtre des Champs-Elysées-ben bemutatott La Revue Nègre musical egy csapásra híressé tette, meghívást kapott Magyarországra. Joséphine Bakerről számtalan újságcikk született ekkoriban, és érkezése nagy botrányt kavart. Volt egy képviselő, Petrovácz Gyula, aki például interpellációt írt a belügyminiszterhez: „Arra kérem a belügyminiszter urat és ez interpellációm célja, hogy elsősorban általánosságban méltóztassék utasítani a budapesti államrendőrséget, hogy ennek a tervezett fellépésnek megbotránkoztató része elmaradjon.” A belügyminiszter végül azt javasolta, hogy Baker a próba előadáson mutassa be az összes produkcióját, és utána döntenek majd a nyilvános szereplésről.
Mivel kifogás nem merült fel, a premiert végül megtartották 1928. május elsején a Royal Orfeumban (ennek helyén áll most a Madách Színház), és az előadásra minden jegy elkelt, a közönség soraiban persze nagyon sok rendőrtiszt foglalt helyet. Nagyobb botrány, tiltakozás és balhé nem volt, igaz, több bűzbomba is pottyant a nézőtérre, de ezek nem zavarták meg az előadást, aminek végén hosszú perceken át ünnepelt a közönség.
Joséphine Baker és a híres banánszoknya (Fotó: Walery/Getty Images)
Két nappal később Kosztolányi Dezső így írt Pesti Hírlap hasábjain Baker fellépéséről: „Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban még nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell. Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel írtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert karddal, kicsit föl is emelje szellemileg. Baker is ezért olyan »nagy«. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.”
Az előadás-sorozat mindenesetre óriási siker volt, rengeteg rajongói levelet kapott, és új barátokra is szert tett, állítólag Berlinből, Bécsből és Milánóból is tódult a közönség, és egy bulvárlapnak tett nyilatkozata alapján jó élményekkel távozott.
Nem mondom, hogy viszontlátásra és azt se, hogy az én imádott budapesti közönségem. De azt el kell mondani, hogy sohase felejtem el ezt a várost, és hogy ha öreg leszek és pihenni akarok valahol, ide jövök majd vissza. Nem lehet elfelejteni a magyarok szemét. Nagyon-nagyon jó volt itt… Josephine-t nem bántották. Majd visszajövök. Budán szeretnék lakni, olyan csöndben . . . Pestet nem lehet elfelejteni. Soha. De maguk se felejtsék el Josephine-t.
És ígéretét betartotta, 1958-ban visszatért Magyarországra, hogy Budapesten, illetve több vidéki városban is fellépjen, és a fogadtatás most azért más volt, ekkor már igazi világsztár volt – a Csongrád Megyei Hírlapban például az énekesnők királynőjeként említették –, aki nemcsak művészként, hanem emberként is bizonyított. „Egzotikus? Az volt, egykori, parvenük, polgári sznobok, nyakiggombolt kultusztisztviselők és reklámvadászok számára. Valójában már 1928-ban sem lehetett csak valamiféle látványos egzotikum Baker művészetében: de most erre az egzotikumra aligha gondolt valaki” – írta akkor a Film Színház Muzsika kulturális hetilap.
Dorottya utca 8., a Kultúrkapcsolatok Intézetének kiállítási terme, középen Joséphine Baker énekes-táncos revüsztár (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)
