Jobban félünk az öregedéstől mint a haláltól, de van segítség

Mi is pontosan az Idősek Barátai Program, és hogyan indult útjára?

2016-ban indult április 15-én, amikor hat idős látogatott meg hat szenior önkéntesünk egy budapesti idősek otthonában, és az azóta barátsággá alakult kapcsolatok meg mindig tartanak. A célunk akkor is az volt, hogy tegyünk valamit az idősekért, akik magányosak, vagy annak érzik magukat. A magány beismerése persze nagyon nehéz dolog, de vannak, akik maguk jelentkeznek a programba, bár ők kevesen vannak, de  hogy minél több emberen tudjunk segíteni, együtt dolgozunk a szociális szolgálatokkal, önkormányzatokkal, a kerületi idősotthonokkal, az ő segítőik ismerik, hogy ki az, aki az adott környéken a leginkább rászoruló a segítségünkre, mert egyedül vagy.  Mi pedig csak akkor vesszük fel a kapcsolatot az időssel, ha megkérdezi a gondozó, hogy lenne-e kedve, hogy egy önkéntes beszélgessen vele. Fontos tudni, hogy a mi önkénteseinek nem szakképzett gondozók, ápolók, ha van olyan idős, aki folyamatos ápolásra szorul vagy demens őket nem tudjuk bevenni a programba, mert nem tudjuk a felelősséget vállalni.

Hogyan készítik fel az önkénteseket az idősek látogatására?

Először is mindenkivel elbeszélgetünk, elmondjuk, hogy miről szól a program, itt át tudja még egyszer gondolni, hogy neki belefér-e és mi is meg tudunk ismerkedni vele, látjuk, hogy melyik tevékenységünk a legmegfelelőbb neki. Igazából mindenki tud segíteni, de nem mindenkiből lesz látogató, mondjuk azért mert nehéz neki lelkileg, hogy elmenjen hetente rendszeresen, kommunikáció, szállítás, adománygyűjtés, csomó feladat van. Nem várunk el olyat, amit nem tud az önkéntes. A felkészítés úgy zajlik, hogy van egy tréning, ami három modulból áll: az első az önkéntességről szól, hogy pontosan ezt mit jelent, mivel jár, a második egység az idősödés folyamatáról, hiszen az önkénteseknek fontos tudni, hogy mivel jár ez a folyamat, fel kell ismerni, hogy ha romlik az idős egészségi állapota, a harmadik pedig egy önismereti modul, mert nálunk ez egy hosszú távú feladat. A tréning mellett az önkéntesek folyamatos támogatást kapnak, szupervízióra is van lehetőség, illetve pszichológiai segítséget is tudunk szerezni önkéntes pszichológusok felajánlásával.

Az önkéntesek közül ki milyen háttérrel érkezik a programba?

Van, aki elvesztette egy idős családtagját, akihez közel állt, és nagyon hiányzik neki, van, aki egyszerűen csak érzékeny ennek a korosztálynak a kihívásaira, mert látta, hallotta megérintette, van olyan, aki szeret emberekkel foglalkozni, de ha beteg gyermekeket kellene látogatnia, az nagyon megviselné, van, aki pedig az igaz történeteket szereti, és ezeknek az idős embereknek nagyon sok ilyen története van. Igazi kincsesbánya az élethelyzetből fakadó tudás, amivel rendelkeznek. És egy idős barát máshogy ad tanácsot, míg egy családon belül torzíthatnak a különböző dinamikák, velük finom, objektív beszélgetéseket lehet folytatni, amiből mindkét fél, az idős és az önkéntes is profitál.  Volt egy 101 éves idős hölgy a programban, aki sajnos már nem él, és vele egy élmény volt találkozni, beszélgetni. Illetve példaként tudom még említeni annak a fiatal önkéntesünknek a történetét, akinek az élete teljesen megváltozott az egyik idősünkkel folytatott beszélgetésünk hatására, másoknak is elismerte, hogy a néni szavait megfogadva döntött úgy, ahogy. A beszélgetések során a párkapcsolatok is szóba kerülnek, és mesélt arról, hogy van egy fiú, és nem tudja, hogy mit kezdjen vele, az idős hölgy pedig saját tapasztalatain keresztül próbálta rávezetni arra, hogy a hétköznapi problémák nem számítanak, ezeken túl kell lépni a szeretet, az emberek közötti egyszeri és egyedi kötelék a fontos, hosszú távon erre emlékszik majd az ember, nem arra, hogy mondjuk az illető nem csukta le a vécédeszkát. Az önkéntesünk azóta férjhez ment ahhoz a fiúhoz, és már baba is van.

Hogyan lehetne ennek szélesebb körben is teret adni, hogyan lehetne jobban hallatni az idősek hangját?

A terveink szerint kiadványban gyűjtenénk össze az élettapasztalataikat,

kár lenne elfecserélni azt a tudást, ami felhalmozódott bennük, és így talán az emberek rájönnek, hogy az időskor nemcsak a fájdalomról szól.

Intergenerációs programokban is gondolkodunk, a Teszünk Szenior Önkéntes Klubnak is van egy ilyen kezdeményezése, ahol fiataloknak segítenek különböző magánéleti vagy professzionális szituációkban, ha úgy érzik, hogy elakadtak. Mindeközben szükség lenne arra is, hogy az embereket felkészítsük arra, hogyan kommunikáljanak az időseikkel, mi a teendő a különböző élethelyzetekben, például ha egy idős, demens rokonról már nem lehet otthon gondoskodni. Ez is óriási terhet tud róni a családra. Sokan keresnek is minket tanácsokért, és az önkénteseink számára már készítettünk útmutatókat, és ezeket tovább lehet bővíteni, szélesebb körben is elérhetővé lehetne tenni, ugyan minden helyzet egyedi, de ennek ellenére esettanulmányokkal kiegészítve azért lehetne egy jó fogódzót adni.

Számtalan tabutéma van a társadalomban, és annak ellenére, hogy mindenkit érint, az öregedés is ezek közé tartozik.

Valóban, az emberek nem beszélnek róla, pedig rengeteg kérdésük van, ezt jó magam is tapasztalom, amióta a barátaim tudják, hogy mivel foglalkozom, azóta folyamatosan csörög a telefonom, és az egészen gyakorlati kérdésektől kezdve a mély, filozófiai felvetésekig mindennel találkoztam már. Kicsit öngerjesztő folyamat ez persze, ha valaki mondjuk megjegyzi, hogy jaj, nem tudja, hogy ezt és ezt hogyan csinálja majd meg, ha hetvenévesen majd fájni fog a háta, akkor a többiek kinevetik, és emiatt a jövőben az illető inkább hallgatást választja. Az emberek félnek az idősödéstől, és emiatt nem készülnek fel rá időben, pedig ez lehetne egy jó, aktív és örömteli időszak.

Jelenleg Magyarországon sok embernek nagyon negatív az idősképe, félnek a fizikai és mentális akadályozottságtól, kiszolgáltatottságtól, természetes, hogy erre senki sem vágyik.

Egy érdekes dolog, amit észrevettem, hogyha az időskorról ugyan rengeteg tévhit él a fejekben, azzal szinte mindenki tisztában van, hogy az ember önhibáján kívül is tud egyedül maradni. Örülünk, hogy ez evidens, és hogy mi az oka? Valószínűleg az, hogy az emberek már jóval hamarabb megtapasztalják a magányosságot. Nagyon sok olyan fiatalabb, középkorú ismerősöm volt, aki a járvány alatt magányosságot éltek meg, akár úgy is, hogy a családjukkal voltak, ami valószínűleg azzal is magyarázható, hogy az egyik fő szocializációs színtér, a munkahely a távmunka miatt nem volt jelen az életükben.

Aki nyugdíjba vonul, annak pedig nemcsak szocializációs színtérként tűnik el a munkahely az életéből.

Igen, és óriási sokkhatás tud lenni a nyugdíjbavonulás, értéktelennek érzi magát az ember, és ez nemcsak a férfiaknál, a nőknél is létező probléma. Sokan vannak, akik még ebben a korban is nagyon aktívak, szeretnének valami jót tenni, hasznosnak érezni magukat. Erre megoldást jelenthet az önkéntes munka, a programunk alapítói is így kezdték, és a mi önkénteseink nagy része most is szeniorkorú. Ez a mi szempontunkból azért is jó, mert ők azok, akik jobban ráérnek, ők könnyebben meg tudják oldani, hogy napközben meglátogassák az időseket.

Hogyan tudunk felkészülni az idős korra, mit tanácsol?

A koronavírus-járvány miatt talán sokkal inkább nyilvánvalóvá vált, hogy hogy a mindennapokban mennyire fontos az emberi kapcsolatokat ápolni, és nemcsak a jelen, hanem a jövő szempontjából is.

Azzal, hogy ügyelünk rá, hogy az idősebb korosztály ne tűnjön el a saját szociális körünkből, nemcsak nekik segítünk, hanem magunknak is abban, hogy jobban fel tudjunk készülni saját idős korunkra.

Beszélgethetünk a szomszéd nénivel, és ha egy idős mondjuk az utcán szólít meg minket, akkor is álljunk meg tíz percre, mert ez sajnos a magány jele. Senkiben nem szeretnék lelkiismeret-furdalást kelteni, mert nagyon sokan megcsinálják, egyéni szinten igenis tiszteljük az időseket, van, aki az életét is ráteszi egy idős rokon ápolására. De vannak ennél prózaibb módjai is a felkészülésnek, 45-50 évesen ha valaki azon gondolkozik, hogy új lakást vagy házat vegyen, és azzal az ingatlannal hosszú távra tervez, érdemes olyan szemmel keresgélni, hogy az az időskori igényeinek is megfelelő legyen. Vagy ha valaki lakásfelújítást tervez mondjuk hatvan felett, akkor lehet, hogy a fürdőszobába érdemes a kád helyett zuhanyzót rakatni, hogy 5-10 év múlva ne kelljen megint átépíteni újra. Ha nem lenne tabutéma az idősödés, sokkal többen látnák be, hogy az előre tervezésnek igenis van helye.

Az embernek néha olyan érzése van, hogy egy nagyon megosztott társadalomban élünk, és a különböző generációk, korosztályok között is frontvonalak húzódnak. Önöknek erről milyen tapasztalataik vannak?

A napi munkánk során ezzel nem találkozunk, nem tapasztaljuk a társadalmi megosztottságot, a generációs különbségeket inkább a családok szintjén látom. A koronavírus-járvány alatt például eleinte abból volt feszültség, hogy hogyan vegyék rá az emberek az idősebb rokonokat arra, hogy maradjanak otthon, később pedig az oltás miatt alakultak ki ilyen nézeteltérések, vagyis az önrendelkezés, a méltányosság az, ahol ezek az ellentétek az utóbbi időszakban felszínre bukkantak. Mindemellett, ha valaki éveken át magányos, akkor nagyon alkalmazkodóvá válik, az egyedüllét megtöri az embereket.

A koronavírus-járvány alatt ismét előtérbe került, hogy a segítő- és gondozó szakmákban főként nők dolgoznak, ahogyan otthon, a családon belül is rájuk hárulnak az ilyen feladatok.

Igen, ez valóban így van, általában 90 százalékos az arány az ilyen munkáknál, és a mi önkénteseink, illetve időseink körében is hasonló megoszlás. Ennek a mi programunkban egyrészt az átlagos élettartam az oka, a nőknél ez ugye magasabb, általánosságban pedig az is, hogy a férfiak máshogy segítenek, más életfeladatokat kaptak a családjuktól, a közösségtől, a társadalomtól. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék olyan férfiról, aki szívvel-lélekkel ápolja demens családtagját, kivételek vannak, de igen, valójában a nők azok, akik magukra vállalják mind a lelki, mind a fizikai terheket, amivel a segítő- és gondozó munka jár.

Le a kalappal mindenki előtt, aki szociális területen dolgozik,

személyesen tapasztalom, hogy a családsegítők, szociális munkások, ápolók és persze az önkénteseink milyen nagyon komoly és áldozatos munkát végeznek. És ugyan a programmal próbálunk segíteni azoknak, akik hivatásszerűen is idősgondozással foglalkoznak, és ők nagyon hálásak ezért, de még több ilyen emberre lenne szükség.

A program alappillére, hogy az önkéntesek intézményekben vagy saját otthonaikban elszigetelten élő idős embereket látogatnak. A járvány miatt bevezetett korlátozások azonban ezt a munkát hosszú ideig ellehetetlenítették, hogyan tudtak alkalmazkodni a helyzethez?

Néhány hét kellett ahhoz, hogy át tudjunk állni. Az egyik kihívást azt jelentette, hogyan tudunk online olyan bizalmi kapcsolatokat kiépíteni, mint a személyes találkozók során. Felmerült az is, hogy ideiglenesen leállítjuk a programot, de úgy döntöttünk, folytatjuk, és ez jó döntés volt, ugyanis megugrott az önkénteseink száma. A látogatásokat természetesen felváltották a telefonos beszélgetések, korábban nem volt telefonos csapatunk, de most ennek a módját is ki kellett dolgozni. Ebben segítségünkre volt az anyag, ami francia partnerszervezetünk, a Petits Frères des Pauvres nevű francia szervezet küldött, hiszen nekik már voltak tapasztalataik ezen a téren. Persze a telefon nem helyettesíti a látogatást, de még mindig jobb mint a semmi, és ügyeltünk arra, hogy egy-egy időst hetente több alkalommal is felhívják, akár ugyanaz az önkéntes, akár felváltva. Fontos feladatunk volt az adományszervezés is, volt olyan idős, aki csak tőlünk kapott maszkot, így éreztük a felelősséget. Természetesen ki kellett találni azt is, hogyan tudjuk víruskonform módon átadni azokat az általános csomagokat, amiket összeállítottunk számukra. Hogy a magány ellen dolgozzunk, inkább többször vittünk kevesebbet, és persze igyekeztünk felmérni azt is, hogy kinek milyen igényeik vannak, nem kell nagy dolgokra gondolni, egy harisnya vagy dietetikus keksz,  ilyenek szerepeltek a listákon. Karácsonyig mindenesetre már elég jól ismertük, hogy kinek mire van szüksége, így egy igazán személyre szóló ajándékot tudunk adni, például volt egy idős, aki már régóta keresett egy könyvet, és nekünk sikerült megszerezni. Ahol pedig tudtunk, – szintén betartva a járványügyi szabályokat – szerenádot is adtunk, és húsvétkor is megismételtük az ajándékozást. De másképp is igyekeztünk egy kis boldogságot csempészni az idősek mindennapjaiba, például az Örkény Színházzal a Vers Csak Neked projekt keretében a társulat egy-egy tagja verset szavalt nekik, és ez hihetetlen élmény volt számukra, lelkesen meséltek róla az önkénteseiknek.

Az első hullám alatt még tapsoltunk az egészségégügyi dolgozóknak, és úgy tűnt, az emberek alapvetően sokkal szolidárisabbak lettek, ön is említette, hogy megugrott azoknak a száma, akik önkéntesnek jelentkeztek, sikerült ebből valamit átörökíteni a harmadik hullám végére, lesz ennek hosszú távú pozitív hatása?

Bízom benne, hogy lesz. Úgy tűnik az a kampány, hogy figyeljünk jobban oda az idősekre, jobban rezonált az embereknél, valóban történt egy társadalmi mobilizáció, de az az érdeklődés, ami az első hónapokban volt, sajnos nem maradt fenn, de a mag el lett vetve, és talán már valamivel nyitottabbak lettek erre a témára, már nem annyira idegenkednek tőle. Próbálunk mi is szemléletformáló munkát végezni, de ahhoz egyelőre kis szervezet vagyunk, sokkal több emberre lenne szükség. Egyelőre nincsenek olyan önkénteseink, akik kórházi látogatóként tudnának segíteni az időseken, de szeretettel várjuk olyanok jelentkezését is, akiket meg tudnánk bízni ezzel a feladattal.

Kapcsolódó cikkek:

• „61 évesen már kezdek beletörődni a gondolatba, hogy talán örökre egyedül maradok”
• Járványszerűen terjed a magány: ez a korosztály van veszélyben
• A magány már társadalmi betegség – tegyél ellene!