Ezt az 1884-ben készült, bájos kis portrét biztos sokan látták már: szőke hajú, hófehér szoknyát viselő kislány ül egy széken, kezében marabutollas kis kalap, lábán csatos bőrszandál. Szóval pont úgy néz ki, ahogy egy jó családból való kishölgynek ki kellett néznie a 19. század vége felé. Tulajdonképpen mai szemmel sincs ebben semmi különös, leszámítva azt a tényt, hogy a képen látható kislány nem más, mint
Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok későbbi elnöke, a New Deal atyja, a második világháború időszakának egyik központi alakja, a ma is ismert Amerika megteremtője, valamint az ország egyetlen vezetője, aki két ciklusnál tovább töltötte be hivatalát. És aki elnöksége alatt – sajnos! – egyetlenegyszer sem mutatkozott szoknyában és lobogó aranyhajjal, ugyanis akkoriban a köztiszteletben álló, középkorú férfiak már nem nagyon viseltek ilyesmiket.
Franklin Delano Roosevelt kétéves korában (Fotó: Wikipedia)
Persze a kis Franklin D. Rooseveltet nem azért öltöztették viktoriánus porcelánbabának a szülei, mert a gendersemleges nevelés elkötelezett hívei voltak; hanem azért, mert egyszerűen ez volt a szokás (és nagy valószínűséggel nem is ők öltöztették, illetve nem ők választották ki a ruháját, hanem a nagyszámú személyzet egyik tagja, de ez mellékszál).
Tudniillik a nyugati világban egészen a huszadik század elejéig szokás volt a kisfiúkat is fehér szoknyában járatni, leginkább praktikus okokból: egyrészt egy pendelybe bújtatott gyereket viszonylag egyszerű tisztán tartani, másrészt meg így legalább nem kellett évente úgy ruhát venni vagy varrni, hisz ezeket a hosszú, bő, tunikaszerű darabokat gyakorlatilag kinőni sem lehetett. A fiúk rendszerint valamikor 4-7 éves koruk körül nyerték el a nadrágviselési jogot, ami felért egy valóságos felnőtté avatási rituáléval; a gazdag gyerekek ezután nyilván megkapták életük első póniját, a szegények meg mehettek szenet hordani vagy cipőt pucolni. Noha a 19. századtól kezdve – és elsősorban az angolszász országokban – már előfordult, hogy a kisfiúk (és amúgy a kislányok) is viseltek nadrágot, vagyis afféle rövid pantallót, a fölébe húzott szoknya továbbra sem ment ki a divatból, egészen az első világháború időszakáig.
II. Károly angol király szoknyában és kiskutyával (Forrás: Wikipedia)
De nemcsak a kisfiúk hordtak szoknyaszerű ruhákat és bő lebernyegeket, hanem a felnőtt férfiak is – igaz, valamivel korábban. A többnyire lenge ruhákat preferáló ókori görögök és rómaiak egyaránt ízléstelennek és nevetségesnek (sőt: nőiesnek) tartották a különböző keleti barbár népek vagy a kelták által viselt nadrágokat, bár az is igaz, hogy idővel, ahogy növekedett a Római Birodalom, lassacskán ez a ruhadarab – az általában a tóga alatt viselt ún. femoralia – is beszivárgott a mindennapi öltözködésbe. A (hosszú)nadrág aztán a középkori Európában is inkább alsóruházat része volt, és a hosszú, szoknyaszerű ruhadarabok (vagy mai szemmel egészen szoknyaszerűen tűnő darabok) csak a 18. században kezdtek rohamosan kikopni a férfiak ruhatárából, hasonlóan a férfiharisnyához.
A szoknyás II. Miklós orosz cár édesanyja társaságában (Fotó: Wikipedia)
A szoknya tehát uniszex viselet volt, ám a magas sarkú cipő eleinte egyértelműen a férfiak kiváltságának számított. Eredetileg perzsa lovasíjászok viselték a 10. századtól kezdve, de nem ám holmi piperkőcködésből, hanem mert így jobban meg tudták magukat támasztani a kengyelben. Talán meg is maradt volna az egész afféle közel-keleti katonai kuriózumnak, ha I. (Nagy) Abbász perzsa sah a 16. század végén nem fűzi szorosabbra országa diplomáciai kapcsolatait az európai udvarokkal, amelynek köszönhetően a magasított sarkú cipő hirtelen őrülten divatossá vált a kontinens előkelőségei között: ők természetesen már nem praktikus megfontolásból hordták, hanem azért, hogy magasabbnak és tiszteletet parancsolóbbnak tűnjenek.Vagy másképpen fogalmazva: hogy még jobban kiemelkedjenek a pórok közül.
A magas sarkú cipő tehát a férfierő, a hatalom és a gazdagság jelképévé vált. Ennélfogva a sarkak egyre csak nőttek és nőttek, a lábbelik pedig egyre pedig egyre díszesebbek lettek, hisz mindenki túl akarta szárnyalni a másikat; az meg nyilván senki nem zavart, hogy ezekben az alkalmatosságokban már gyakorlatilag menni sem lehetett. Úriember amúgy is lóval közlekedik, vagy egyáltalán nem közlekedik, rohangáljanak csak a szegények!
Ahogy az lenni szokott, a divat egy idő után leszivárgott az alsóbb osztályokba is, úgyhogy például Franciaországban törvényt kellett hozni arról, hogy pontosan mekkora sarkat viselhet a közrendű, a nemes, a lovag és a királyi herceg. Aztán sajnos jött a felvilágosodás, majd ennek következményeként a francia forradalom, és a férfi magas sarkú – sok más egyéb kultúrkinccsel együtt – a történelem szemétdombjára került.
XIV. Lajos magas sarkúban (Forrás: Wikipedia)
Hasonló (bár nem teljesen ugyanolyan) karrier jutott a rózsaszínnek is, amely kezdetben még inkább férfias színnek számított, mivel a vörös halványabb árnyalataként tekintettek rá, az pedig ugyebár hagyományosan a politikai hatalom, a főpapi tekintély, illetve a jólét színe volt – szóval a férfiak és a nők egyaránt előszeretettel viselték magukon (bár az is igaz, hogy a szín legnagyobb és legismertebb népszerűsítője, azaz Madame de Pompadour éppenséggel nő volt).
A 19. század közepétől kezdve pedig – legalábbis Angliában – főként a kisfiúkat öltöztették rózsaszínbe, míg a lányoknak inkább a kék jutott, de összességében bármelyik gyerek viselhetett bármilyen színt anélkül, hogy megszólták volna a szüleit. Aztán a két világháború között – némileg homályos okokból – ez valamiért megfordult, és a rózsaszín olyan súlyos jelentésrétegekkel gazdagodott, amik bőven szétfeszítik ennek a cikknek a kereteit: még szerencse, hogy már írtunk róluk korábban.
Kapcsolódó cikkeink:
- Így jutottunk el az tüllszoknyás csivavákig – A kutyaruhák divattörténete
- Így került a nők hátára a dekoltázs
- Amit Dior és a punkok is imádtak – Az állatminták divattörténete
kiemelt kép: Marcos del Mazo/LightRocket via Getty Images
