Komoly változtatásokba kezd az EU, hogy a ruhaipart végre valahára fenntartható pályára tegye, ez pedig nekünk, vásárlóknak is igazán jól fog jönni.
A nagy kampányhajrában alig esett szó róla, hogy az EU átfogó stratégiát jelentett be arról, miként kell az európai textil- és divatipart fenntarthatóvá tenni záros határidőn belül. Az átalakítás nem opcionális, komoly szigorítások lépnek életbe, amivel mi, vásárlók végre megkapnánk, amit szeretnénk: minőségibb anyagokból készülő, tovább hordható ruhákat, amik ráadásul fenntarthatósági szempontból is megfelelnek korunk igényeinek.
Covid, aztán háború, nem várhat tovább az EU
Ezúttal úgy tűnik, a valós politikai szándék is meg van hozzá, hogy a kutatók, tudósok, környezetvédelmi aktivisták által már oly régóta szajkózott változtatások elinduljanak. Legalábbis az EU-ban, ami globális szintről nézve még mindig csak „regionális” törekvés, ám hatásai világszinten is érezhetők lesznek. Világos szabályok megalkotását (és azok konkrét határidőit) tűzték ki, amik mentén a divatipart fenntartható pályára állítják át, és bizonyos szempontból az időzítés is megfelelő hozzá. A kétévnyi Covid gazdasági hatásai keményen odacsaptak a divatiparnak, az orosz-ukrán háború gazdasági következményeit pedig még csak ezek után fogja megérezni, és bármi lesz, már most alkalmazkodást, rugalmasságot, átrendeződési képességet igényel a márkák oldaláról. Ha pedig mindez elkerülhetetlen, az átrendeződés kivételesen a fenntarthatósági irányelveknek megfelelően is végbemehetne, fájni így is, úgy is fog.
Amint azt a március 30-án közzétett EU-s stratégia írja, 2000 és 2015 között világszinten megduplázódott a textiltermelés, a ruha- és cipővásárlás pedig 2030-ig várhatóan 63 százalékkal, 62 millió tonnáról 102 millió tonnára fog nőni, miközben már a mostani értékek is rég túlmutatnak a fenntarthatósági határokon. Ez őrült sok ruha és kiegészítő, nem véletlen, hogy
az EU-ban a textilipar a negyedik legnagyobb környezetkárosító iparág.
És ezt mi hozzuk össze. A stratégiát ismertető dokumentációban rámutatnak, minden évben 5,8 millió tonna textilt dobunk ki, ami fejenként 11 kilónyi textilhulladékot jelent, és ennek döntő része divatcikk. Az unió textilfogyasztásának 81 százalékát adják a ruházati cikkek, amik ára hiába csökkent reálértéken 30 százalékkal 1996 és 2018 között, az átlagos európai háztartások mégis több pénzt költenek el rá, mint egy jó évtizeddel korábban. A keresletet pedig egyértelműen növelik az olyan tényezők, minthogy rémisztően kevésszer hordunk egy ruhadarabot, javítás helyett inkább újat vásárolunk, de gyártói oldalról is kevés az igyekezet rá, hogy az újrafelhasználás valóban megvalósuljon, vagy például lehetőség legyen a ruhák javíttatására. Azok gyorsan a szemétbe kerülnek, és onnan minimális, mindössze egy százaléknyi textilt használnak fel újra.
Fotó: Piotr Lapinski/NurPhoto via Getty Images
Körkörös gazdaságnak hívjuk azt a folyamatot, amiben ezzel szemben megvalósul az újrahasznosítás, és a termék a lehető legnagyobb arányban valamilyen módon visszakerül alapanyagként a gyártási lánc elejére. Csakhogy a ruházati cikkek esetén keservesen nehézzé teszi mindennek a megvalósulását az is, hogy szinte általánossá vált a kevert szövethasználat, vagyis az, hogy többféle alapanyagot, köztük többféle műszálat is tartalmaznak a textilek, ezeket ugyanis később szinte lehetetlen (de legalábbis irtó költséges és így nem kifizetődő) alkotóelemeire bontani, és újra felhasználni. És mivel jelenleg még igazán semmi sem tiltja, inkább megy a szemétbe.
A lineáris gyártási folyamatot körkörössé alakítani persze nem egyszerű, ha úgy lenne, már rég megtették volna. Ennek egyik oka, hogy a fast fashion működése alapjaiban ellentmond a törekvéseknek. Egy profitorientált vállalat, aminek célja a számokkal igazolható növekedés, mind több ruha mind gyorsabb értékesítése minél több helyen – nos, ez a modell alapjaiban mond ellent a fenntarthatóságak. Az EU azonban most mégis „hadat üzen” a fast fashion cégeknek.
„Fast fashion is out of fashion”
Az Európai Bizottság által készített stratégia tartalmazza e félmondatot, és bár az is világosan kitűnik belőle, hogy nem céljuk a tömeggyártásra szakosodott cégek nyilvános fejvesztése, jobb, ha azok élnek némi szemléletváltással. Nevezhetjük ezt gazdasági szlenggel kidurranni készülő divatipari lufinak is, mindenesetre ahogy a Forbes is írta, a „globalizációnak egy olyan szakaszába érünk, ahol már nem a hatékonyságról szól minden… lezárult egy ciklus, újba lépünk, ahol a hatékonyság helyett a biztonság lesz a legfontosabb.” Ennek pedig része a fenntarthatóság is.
Másfelől az EU textil- és ruházati szektora gazdasági szempontból igen jelentős, 160 ezer cég működik, melyek 1,5 millió embert foglalkoztatnak, 2019-ben nem kevesebb mint 162 milliárd éves forgalmat bonyolítva. Ezt pedig nem lerombolni kell, hanem ésszerűen átalakítani, miközben azzal is foglalkozni kell, hogy a Covid hatására forgalmuk 2020-ban 18,1 százalékkal csökkent, és már most belefoglalták a stratégiába: az orosz-ukrán háború gazdasági következményei, az energiaárak emelkedése, illetve a nyersanyagbeszerzési nehézségek, valamint az exportlehetőségek csökkenése mind tovább gyengíthetik a cégeket.
Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
A stratégiából egyrészt kitűnik, hogy az EU-nak már eddig is megvolt jó pár rendszere, eszköze rá, hogy megreformálja a divatipart, ám ezek összehangolása hiányzott a képletből – na meg a kötelező jelleg, kibújási lehetőségek elzárása. Most egyrészt ezeket záros határidőn belül (értsd, néhányukat már év végéig, másokat 2023-as vagy 2024-es céldátummal) átnézik, aktualizálják, komoly működési feltételek elé állítva a márkákat. Másrészt azzal is tisztában vannak, hogy a cégeknek még a legnagyobb igyekezet mellett is szükségük lesz segítségre. Vagyis pénzre. Erre is készül az EU, már ebben a stratégiában is olvasható, EU-s és WTO-s támogatásokon keresztül, adózási intézkedések által lehetőség lenne hatékonyan „terelgetni” a cégeket, akiknek elemi érdekük komolyan venni a várható változtatásokat.
A legfőbb pontok, ahol az EU a fenntarthatósági kritériumoknak megfelelően változtatásokat hoz – és ami nekünk is jó lehet:
1. 2030-ra minden, az EU piacán értékesíteni kívánt textilipari terméknek tartósabbnak és újrafelhasználhatónak kell lennie. Nagyrészt újrahasznosított alapanyagokból kell készülniük, veszélyes anyagoktól mentesen, úgy, hogy a gyártási folyamat az emberi és munkajogokat és a környezetvédelmi szempontokat is tiszteletben tartja.
A veszélyes anyagok közül kiemelik a mikroműanyagok problémáját, ugyanis becslések szerint a textilekhez felhasznált szálak 60 százaléka szintetikus, döntően poliészter. Ez már önmagában is aggályos, ám ha hozzávesszük, hogy a ruhák első 5-10 kimosása során kerül a legnagyobb mennyiségű mikroműanyag a csatornarendszeren keresztül a természetbe, egy fast fashion holmi esetén pedig kész csoda, ha ennyiszer felvesszük, gyakorlatilag folyamatosan ontják magukból a háztartások a szemmel láthatatlan méretű műanyagot. Ahogyan írják,
egy év alatt 40 ezer tonna szintetikus szállal szennyezzük a környezetet csak azáltal, hogy kimossuk a ruháinkat.
Ez ellen kívánnak tenni a textilek tudatosabb felhasználásával, és azzal is, hogy olyan szűrők tervezését ösztönzik, amik segítik kiszűrni a mosáskor keletkező mikroműanyagot, hogy utána azt szelektív hulladékként lehessen kezelni. A Bizottság ugyanis arról is írt, hogy szükségszerű a szelektív hulladékgyűjtésbe bevont kategóriákat felülvizsgálni és a textilek kategóriáját prioritásként kezelni. Erre nagy szükség van, ugyanis a háztartások, vagyis általunk megvásárolt, majd megunt ruházati és háztartási textilcikkeknek mindössze 38 százaléka kerül a szelektív gyűjtést követően a globális újrahasznosítási piacra, a maradék 62 százalék a vegyes hulladékkal együtt kerül a szeméttelepekre.
2. Jobb minőségű termékeket kell előállítani, amiket mi, vásárlók hosszabb ideig tudunk használni, de ez nem jelenti a luxust, a textileknek megfizethetőknek is kell lenniük.
Gyakori probléma, hogy a ruhák kinyúlnak, kifakulnak, a varrás felfeslik vagy a cipzár elromlik, ezért hordhatatlanná válnak. Ezt fel akarják számolni, és a javaslat szerint egy rendelet részeként szabályoznák, milyen tartóssági, újrahasznosíthatósági, javíthatósági kritériumoknak kell megfelelniük azoknak a textiltermékeknek, így ruháknak és kiegészítőknek is, amiket az EU-ban akarnak forgalmazni. Ez a röviden Ecodesign, hosszabban Regulation on Ecodesign for Sustainable Products név alatt futó előíráspakk ez év végére fog elkészülni, és azt is tartalmazni fogja, hogy fenntarthatósági szempontból mely terméktípusok esetén van a legnagyobb szükség ezeknek a változtatásoknak a bevezetésére. A ruhaneműk praktikusan és vélhetően ide fognak tartozni.
Fotó: Piotr Lapinski/NurPhoto via Getty Images
3. Az újrafelhasználás lehetőségét bővíteni kell, akár használt ruhák újbóli értékesítéséről, akár azok javításáról, átalakításáról, feldolgozásáról van szó. A márkáknak a felelőssége nem áll meg a kasszáknál, termékeikért akkor is felelősséggel tartoznak, amikor azok hulladékká válnak, a textíliák elégetését, megsemmisítését vagy hulladéklerakókba történő deponálását minimálisra akarják csökkenteni.
Ide tartozik egyrészt annak a rossz gyakorlatnak a megtiltása, hogy a márkák egyszerűen megsemmisítsék az adott szezonról megmaradt árucikkeket, ahogyan az például több luxusmárka esetén is gyakori, de fast fashion szinten is egyszerűbb az újrafelhasználás lehetősége nélkül megsemmisíteni a visszaküldött vagy el nem adott ruhákat. Hogy ez értelmesen valósuljon meg, támogatni fogják vásárlássegítő digitális eszközök és alkalmazások fejlesztését, amikkel könnyebben és pontosabban eldönthetjük netes vásárlásnál, jó lesz-e az adott divatcikk. Ha ez sikerül, jóval kevesebb az esélye, hogy visszaküldjük, és így felesleges karbonkibocsátással terheljük a folyamatot, másrészt azt is elképzelhetőnek tartják, hogy legalábbis részben magát a gyártást is már a beérkezett rendelések alapján kezdjék meg a márkák, így csökkentve a feleslegtermelés kockázatát.
4. Az EU határainál sem áll meg a szabályozás, globálisan érinteni fog minden céget, aki az EU-ba akarja hozni a termékét.
Az Ecodesign szabályai minden olyan termékre vonatkozni fognak, amiket az EU piacára akarnak bevinni, függetlenül attól, melyik országban gyártották, honnan importálták. Az EU-n belüli értékesítésre szánt termékek nem kerülhetik el a fenntarthatósági követelményeknek való megfelelést akkor sem, ha Kínából, és akkor sem, ha az Egyesült Államokból érkeznek, ez pedig valójában a legtöbb ruházati és háztartási textíliára érvényes, ugyanis az EU az egyik legnagyobb ruhaipari importőr a világon.
5. Útlevéllel védenék ki a greenwashing jelenségét.
Digitális termék útlevél használatát vezetnék be, aminek célja, hogy a termékek nyomon követhetők legyenek, és az útlevélben minden információ rendelkezésre álljon az újrahasznosításhoz, javításhoz, mi, vásárlók pedig hiteles és megbízható információkhoz jussunk arról, milyen környezeti hatásai vannak az adott ruha legyártásának. Így ha fontos számunkra a fenntarthatóság, vásárlásunkkal „szavazhatunk” arról, támogatjuk-e az adott márka működését. Egy ilyen útlevél ugyanis világosan bemutatná, mennyire környezetszennyező vagy sem egy ruhamárka működése, a brandek nem tudnának a greenwashing szépen csengő ígéretei mögé bújni. Már csak azért sem, mert az olyan állítások, minthogy egy termék „zöld” vagy „ökobarát” módon lett gyártva, csak akkor lesznek engedélyezettek, ha az EU Ecolabel szabályai szerinti kritériumoknak megfelelnek.
Az Európai Bizottság úgy látja, a fenntartható és körkörös gazdasági működésbe való átmenet, az erős digitalizációs és társadalmi igazságossági célok megvalósulásával segítheti a ruha- és textilipar felépülését a Covid-krízisből. Egyúttal ellenállóbbá teheti a szereplőket a jövőben előforduló válságokkal szemben, azok versenyképességüket a fenntarthatósági szempontokon alapulva erősíthetik meg, ami nekünk végső soron biztos munkahelyeket, minőségi termékeket jelenthet és élhető, fenntartható környezetet.
