Már Párizsban volt, mikor Lagerfeld még csak álmodozott róla, végül mindketten meghódították a divat világát. Valentino Garavani generációjának egyik legnagyobb alakja, aki 14 éve nyugdíjaztatta magát, divatbirodalma azonban ma is megkerülhetetlen. A vörös ruhák királya ma kilencvenéves.
Legendás kezdetek
Az ötvenes évek igazi hőskor volt a divatban, azt megelőzően leginkább az elit luxusának számító trenddiktálás a konfekciógyártás hajnalán egészen új irányt vett. A francia divatszakszervezet (Fédération de la Haute Couture et de la Mode) iskolájából akkoriban kerültek ki a nevek, akik évtizedekre meghatározták a divat alakulását: Karl Lagerfeld és Yves Saint Lauren mellett ott volt az ifjú olasz, Valentino Clemente Ludovico Garavani is.
Valentino 1932-ben született egy Milánóhoz közeli, lombardiai kisvárosban, Vogherában. Családja nem volt sem kimagaslóan gazdag, sem befolyásos, nem vitte magával senki couture bemutatókra, mint mondjuk Carolina Herrerát, aki már kislányként Balenciaga kreációkat láthatott az első sorból. Ehelyett a szabóinasként eltöltött időszak volt az, amire utólag már szívesen emlékeznek úgy, mint a korai évek, amikor Valentino rájött, ruhatervezéssel akar foglalkozni. Bár ez valóban így volt, a negyvenes években azért nem volt különösebben nagy dolog, ha egy tizenéves suhanc inasnak szegődött egy családtag vagy ismerős műhelyébe. Az ő esetében Rosa nevű nagynénje és egy helyi tervező, Ernestina Salvadeo szabósága voltak ezek a helyek. A tanonckodás időszaka azonban rávilágított, érdemes kitanulnia a mesterséget, így 17 évesen először egy milánói iskolába ment divattervezést tanulni, majd gyorsan váltott onnan, és Párizs felé vette az irányt.
1949-ben iratkozott be az École des Beaux-Arts párizsi művészeti iskolába, valamint a neves francia divatiskola, a Chambre Syndicale de la Couture Parisienne tanulója is lett, és egyik első nyertese volt a Nemzetközi Gyapjúszövetség pályázatának is. Annak az éves divattervezői megmérettetésnek, amely később Karl Lagerfeld és Yves Saint Laurent karrierjének kezdetét is jelölte. A versenynek is köszönhető, hogy gyakornoki helyet kapott Jean Dessès-nél, majd később, a párizsi évek során dolgozott a Balenciaga divatháznál, Jacques Fath-nél és Guy Laroche-nál is.
Elizabeth Taylor és Giancarlo Giammetti
1959-ben döntött úgy, hogy visszatér Olaszországba, és szülői támogatással Rómában, a Via Condottin nyitotta meg első szalonját. Bár tehetségéhez nem fért kétség, nem kell túlmisztifikálni a dolgot: huszonéves ifjú volt, akit érdekessé tettek a párizsi évek, beszéltek róla, neve azonban még nem sokat jelentett. Egy szerencsés véletlennek köszönhette, hogy a nemzetközi ismertség mégis gyorsan rátalált. Akkoriban forgatták a Kleopátra című filmet az olasz fővárosban Elizabeth Taylor főszereplésével, akinek valamiképp a fülébe jutott Valentino tehetsége, és úgy döntött, rendel tőle egy ruhát, ami egy életen át tartó barátság kezdetét jelölte ki.
Valentino így emlékszik vissza az esetre: „Tátva maradt a szám a szépségét látva. Hihetetlen volt. Azt mondta, »Szeretnék egy estélyi ruhát Öntől. De meg kell mondanom, már van egy ruhám Diortól. Ám ha a ruha gyönyörű lesz, illik hozzám és tetszeni fog, az Ön ruháját fogom viselni.«” Az a bizonyos ruha végül egy hófehér, római stílusú estélyi lett, mely az 1961/62-es Haute Couture kollekciójába is bekerült.
Elizabeth Taylor Kirk Douglas társaságában Rómában, abban a bizonyos fehér, Valentino estélyiben (Fotó: Getty Images)
Az 1960-as év más szempontból is jelentős volt az életében. Akkor ismerkedett meg Giancarlo Giammettivel, a fiatal építész hallgatóval, akivel egy ideig a magánéletben is egy párt alkottak. Szerelmi viszonyuk ugyan néhány év után véget ért, üzlettársak maradtak és a szoros baráti kapcsolatot máig meg tudták őrizni. A Valentino divatház sikerének ő a „másik fele”, ahogy Giammetti egy 2013-as interjújában elmondta, mikor megismerkedtek, a divatház már létezett, ám Valentino nem értett az üzlethez, ellenben a tervezéshez páratlan tehetsége volt. Így az akkor még csak 18 éves Giammetti nem folytatta építész tanulmányait, hanem beszállt a divatház vezetésébe, ami egyre nagyobb és nagyobb sikereket ért el.
Nem Giammetti volt Valentino első és utolsó szerelme, még egész fiatalon Marilu Tolo színésznőhöz vonzódott, róla beszélt mindig úgy, mint az egyetlen nő, akibe szerelmes volt, és akivel el tudta volna képzelni, hogy gyerekei legyenek. Kapcsolatuk azonban nem tartott soká és családot sem alapítottak. A hetvenes években Carlos Souza volt a párja, ám pár év után ez a kapcsolat is véget ért. Ők is jó viszonyba váltak el, Carlos, miután 1983-ban feleségül vette Charlene Shorto brazil modellt, és gyerekeik lettek, Valentinót és Giancarlót kérték fel fiaik keresztszüleinek. Mi több, a pár néhány évig a divatháznál is dolgozott, és állítólag azóta is nagyon jó kapcsolatot ápolnak. Bár Valentino nagyon szűkszavú magánéletével kapcsolatban, tudható, hogy a nyolcvanas években ismerkedett meg Bruce Hoeksema designerrel, akivel azóta is egy párt alkotnak.
Hírességek Valentino-vörös estélyi ruhában
Valentino nevéhez nem fűződik egyedi szabásvonal, mint Saint Laurent vagy Chanel esetén, és nem szabadította fel a nőket semmi alól, mint mondják Poiret-ról, ám van egy szín, ami már a kezdetektől meghatározta karrierjét. A vörös ruhák iránti rajongása tizenéves korára nyúlik vissza, amikor egy barcelonai utazás alkalmával az Operában meglátott egy hölgyet vörös estélyiben. „Egyedülálló volt, mindentől különböző és vonzó – a tökéletes hősnő. Azt mondtam magamnak, ha valaha is divattervező válik belőlem, nagyon sok vöröset fogok tervezni” – mondta el egy interjújában. Valóban így lett, a Valentino-vörös estélyi ruhák fogalommá váltak az évek során.
1962-ben a Pitti Palotában tartotta első, hivatalos, nemzetközi divatbemutatóját a divatház, amelyről Bernadine Morris, a New York Times divatkritikusa úgy fogalmazott, „Valentino óriási felfedezés volt. A sajtó széles körben elismerően tudósított róla… hamarosan felkerült a neve a legnagyobb couture tervezők közé.” Bár divatháza és a Valentino-vörös jelensége örökre összeforrt, induló népszerűségén mégis 1967-es „no colour” kollekciója dobott óriásit, amely csupa fehér és világos bézs ruhákból állt, éles kontrasztot alkotva az akkoriban divatos pszichedelikus minták sokaságával. Kollekciójáért, amelynél először tűnt fel az ikonikus „V” logó is, Neiman Marcus-díjra jelölték, kliensei közt pedig akkorra már ott volt a társasági elit és az arisztokrácia krémje: Paula belga királyné, Margit hercegnő, Audrey Hepburn, Sophia Loren és Jacqueline Kennedy is. Utóbbival hosszú éveken át tartó szoros barátságot ápolt, a néhai First Lady az elnök meggyilkolását követően gyászruhaként gyakran viselt Valentino darabokat, majd később, 1968-as esküvőjén is az olasz divattervezővel készítette ruháját, mikor hozzáment Aristotle Onassishoz.
Jacqueline Kennedy Onassis és Aristotle Onassis az esküvőjükön, lánya, az akkor 10 éves Caroline Kennedy társaságában (Fotó: Getty Images)
A hetvenes évekre már számos városban megnyíltak a Valentino ready-to-wear ruhákat áruló butikok, neve fogalommá vált, ő maga pedig egy ideig New Yorkba tette át székhelyét. Közeli barátai közé tartozott Andy Warhol – ki más –, és persze nem mulasztotta el Valentinóba öltöztetni a korszak New York-i hírességeit sem. Pénzügyileg a legnagyobb sikert a nyolcvanas évek hozta, ekkor indította el kedvenc mopsza, Olivier után elnevezett, fiatalabbakat megcélzó (és azóta már megszűnt) ruhamárkáját, és Valentino gyerekruhákba is azóta öltöztethetik a milliomoscsemetéket szerte a világban. A legnagyobb pénzeket azonban a lincenszszerződések hozták, ekkortól kezdték rátenni az ikonikus „V” logót minden divatkiegészítőre vagy épp lakberendezési tárgyra, így Valentino komoly dollármilliókra válthatta az haute couture világában kivívott pozícióját.
Az utolsó császár, avagy a sikk sejkje
Valentino és Giammetti a mai napig híresek extravagáns és fényűző életvitelükről. Szuperjachtot és műtárgyakkal ékesített villákat vásároltak az évek során Svájcban, Spanyolországban és Franciaországban is. John Fairchild, a WWD újságírója találóan a Sikk sejkjének nevezte Valentinot, aki híresen imádja mopszait is, akiknél nagyobb luxusban talán Lagerfeld macskája sem él.
Valentino és üzlettársa a kezdetektől úgy tekintettek a cégre, mint egy családi vállalkozásra, ami a kilencvenes évekre azonban hatalmas divatbirodalommá nőtte ki magát, amelyet vagy nem tudtak, vagy nem akartak már a „régi módon” vezetni, mindenesetre 1998-ban a céget 300 millió dollárért eladták. Valentino továbbra is a kreatív igazgató maradt, és akkor is így volt, amikor az új tulaj 2002-ben a Marzotto Csoportnak értékesítette tovább a divatházat. A rossz nyelvek szerint az újbóli eladásnak ahhoz is köze lehetett, hogy a vezetőség megelégelte Valentino és Giammetti luxuskiadásait, amelyek a céget is terhelték.
A Marzotto Csoportnak mindenesetre volt mit újrafényeznie, mikor Valentino 2007-ben bejelentette, hogy visszavonul. Döntése rosszul érintette a márkát, bár egy sor búcsúkiállítást rendeztek szerte a világban, ami emléket állított sok évtizedes karrierjének, a márka számára meg kellett találni azt a régi-új helyet a luxusmárkák sorában, amelyet megérdemelt. Couture ruhái ugyan nem hiányoztak a vörös szőnyeges rendezvényekről, hiába volt a kevesek kiváltsága Valentinót viselni, önmagában ez nem volt elég hozzá, hogy rentábilis maradjon a cég. A fennmaradáshoz szükség volt az olcsóbb, de még mindig high end vonal, a RED Valentino elindításához is, ami a fiatalabb korosztályt célozza meg kollekcióival.
Valentino kifutóján természetesen megfordult minden szupermodell az évek során aki csak számít, Claudia Schiffer, Naomi Campbell vagy Kate Moss egyaránt, de nagy durranásnak számított az is, mikor a Zoolander második részének promójaként az ő kifutóján villantott Kék Acélt Ben Stiller.
Valentino Garavani 2006-ban megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendje kitüntetést, visszavonulása évében pedig egy dokumentumfilmet is bemutattak róla, Valentino: Az utolsó császár (Valentino: The Last Emperor) címmel. A 2009-es recesszió nem tett jót a divatháznak, ám Maria Grazia Chirui és Pierpaolo Piccioli, akik Valentino után átvették a kreatív igazgatói pozíciót, kollekcióikkal szezonról szezonra tették ismét megkerülhetetlenné a márkát a divat világában. 2016-ban Chiuri átment a Diorhoz, Piccioli pedig azóta is folytatja úttörő munkáját.
