Dráma és sztárok testközelből: kulisszatitkok a Velencei Filmfesztiválról, amely újra a régi pompájában tündököl

A Velencei Filmfesztiválra a filmrajongó újságírók elsősorban azért mennek, hogy testközelből éljék át egy mestermű debütálását, és lehetőleg mindenkinél előbb (leszámítva a velük mozizó szó szerinti ezer másik embert) lássák azokat a filmeket, amik a csapból is folyni fognak a következő időszakban. De ezt Cannes-ban is megkaphatjuk, hiszen jó néhány alkotás kerül ki Európa másik legnagyobb presztízsű filmfesztiváljáról is, ami később Oscar-esélyes (például 2020-ban az Élősködők), netán közönségkedvenc (ez idén egyértelműen a Top Gun: Maverick volt) lehet. Egy nagy különbség mégis van a két fesztivál között, ez pedig a hangulat.

Cannes-ban minden nagyon szigorú rend szerint történik – hiába a vörös szőnyeges lépcsőn vezet a moziterembe az utad, eszedbe se jusson lőni egy gyors szelfit: azonnal rád fognak szólni –, a szűk járdákat ellepik az annak reményében kiöltözött rajongók, hogy sikerül kikönyörögniük egy-egy jegyet és bejutnak az áhított vetítésekre, a sztárokat pedig épphogy el lehet csípni a távolból. Ezzel szemben Velencében a rendezvény otthona, Lido di Venezia szigete egy saját kis kampuszt ad a fesztiválnak: a vaporettóról leszállva egy teljesen más, varázslatos világba lépünk be. Igen, itt is hemzsegnek az estélyibe, öltönybe bújt nők és férfiak, róluk azonban gyakran kiderül, hogy helyi hírességek. Idén például a Lido legelőkelőbb szállodájának, az interjúknak és egyéb eseményeknek helyet adó Hotel Excelsior mosdójában várakozva beszélgettem egy olasz celebbel – ez mondjuk csak később derült ki, mikor a vörös szőnyeg felé sétálva fotózni és tapsolni kezdték őt az utcán. De világsztárokkal is könnyebben összefut az ember a Lidón (kollégáim majdnem beleszaladtak Tilda Swintonba), és itt akkor sem fognak csúnyán nézni rád, ha a reggeli sajtóvetítésre sorban állva kiszöksz a teljesen üres vörös szőnyegre pózolni. Eközben pedig egész nap üvöltenek a hangszórókból a jobbnál jobb olasz slágerek (melyeket csak filmzenék szakítanak meg egy-egy premier alkalmával), végig a tengerparton vagy és bármikor elnyalhatsz egy (vagy több) gombóc isteni gelatót. A Velencei Filmfesztivál sodró lendülete és bulis hangulata pedig eléri, hogy az újságírók is nyaralásnak éljék meg a munkát.

A pandémia hagyatéka

Hogy hogy néz ki egy átlagos napunk újságíróként a Lidón? Kora reggel felkelünk, hogy elérjük fél 9-es vetítést, ehhez legalább egy órával korábban oda kell érni a vízitaxi állomáshoz, ahol kilométer hosszan kígyózik a sor, ezért semmi sem garantálja, hogy nem késsük le a film elejét. Ha már ott vagyunk, akkor vetítésről vetítésre rohanunk, filmről sajtótájékoztatóra, sajtókonferenciáról interjúra, interjúról filmre, a moziból meg a sajtószobába, ahol az esti vetítés előttig igyekszünk utolérni magunkat a megírandó cikkekkel. Persze most nem sajnáltatni akarom magunkat – szimplán igyekszem elhúzni a kulisszákat eltakaró függönyt. Ami egy rakás stresszelő kritikust rejt.

Mert ugyan a fesztivál mókuskerekét igazán mazochisztikus módon a magam részéről kifejezetten élvezem, azért volt valami az idei szemlén, ami mindenkit kiborított. Ez pedig még a járványidőszakból ránk maradt komplikált foglalási rendszer, amire már tavaly is panaszkodtunk. Erre legutóbb a kontaktkövetés miatt volt szükség, és azért, mert a termekben szigorúan csak minden második helyre lehetett ülni. Most viszont, hogy enyhültek a Covid-szabályok, bármelyik ülésre lecsaphattunk (volna), illetve a maszk is lekerült szinte mindenkiről, így a foglalásnak nem feltétlenül éreztük szükségét. Pláne nem úgy, hogy még a tavalyinál is bonyolultabb volt, és klasszisokkal rosszabbul működött: ezúttal két nap teljes sajtóvetítéseire két nappal előre kellett jegyet vadászni, de egy körben maximum két filmre foglalhattál. A kettes szám bűvkörében ragadva kétszer annyi bosszúságot és stresszt okozott ez a rendszer, mint a tavalyi, most ugyanis a lehetetlen küldetést hosszú-hosszú várakozással is megfejelték. Ezt pedig úgy kell elképzelni, hogy volt, akinek az első nap reggel 6 és dél között sikerült 4 filmet biztosítania magának… Mindezen kívül azonban a fesztivál már sokkal inkább régi önmagára emlékeztetett.

Sztárlesen

Mint mondtuk, a velencei az a filmfesztivál, ahol az ember a legkönnyebben találkozhat a kedvenceivel. Az évek során sétáltam Naomi Watts mellett a vörös szőnyeg felé, Guillermo del Torót mezei újságírónak néztem, köszöntem Palvin Barbinak, és több hírességről is megállapíthattam, hogy meglepően magasak – utóbbi kategóriában Hugh Jackman az abszolút győztes: döbbenetes, mennyire a többiek felé tornyosult a The Son sajtótájékoztatóján. De nemcsak kritikusként kerülhetsz annyira közel a világsztárokhoz, hogy egy idő után immunissá válsz rájuk.

Velence a legjobb hely a rajongók számára is. Miután a fesztivál területére a táskája átnézése után bárki beléphet, a tavalyi év után pedig lekerültek a területet eltakaró pavilonok is a vörös szőnyeg mellől, ezért számtalan fan lepte el a Lidót – különösen két specifikus napon. Az idei fesztivál ugyanis néhány nap különbséggel játszotta a Bones and All és a Nincs baj, drágám című filmeket, ezzel gyakorlatilag megversenyeztetve a Z-generáció két legnagyobb sztárját, Timothée Chalamet-t és Harry Stylest. És annak ellenére, hogy mindkét fiúért rajongók százai utaztak Velencébe (a Variety riportja szerint volt, aki egyenesen Kanadából repült ide) és szó szerint lekempingeltek a vörös szőnyeg mellé, egyértelmű győztest tudunk hirdetni. Harry-re még Timothée-nál is nagyobb tömeg volt kíváncsi. Pedig a „Timothée, Timothée!” és „TIMMY!”-skandálásokat és sikításokat több száz méterrel a szőnyegtől is hallani lehetett, a Chalamet-rajongóktól azért el lehetett férni az úttesten. A Styles-fanok viszont szinte teljesen befoglalták a széles utat, és már kora reggel esernyőkkel, székekkel, illetve létrákkal felszerelkezve gyülekeztek az esti premier helyszínén.

A Nincs baj, drágám bemutatója persze nem csak Harry Styles miatt volt érdekes: Olivia Wilde és Florence Pugh közti egészen szemmel látható konfliktus visszahozta azt a hollywoodi drámát, ami már egy ideje hiányzott a szórakoztatóiparból. Volt itt minden: jelzésértékű késésektől (Florence a Budapest–Velence járatra fogta a sajtótájékoztatóról való hiányzást), apró, de annál mélyebb szúrások online és offline (Pugh egyszer sem nézett Wilde-ra, hiába kereste a rendező a tekintetét), és minden nap történt valami, ami hozzáadott az amúgy is szaftos botrányhoz. A Pugh-Wilde viszályt – amivel szerintünk ők lettek 2022 Bette Davis és Joan Crawford párosa – tetézte a köpés-gate: netes nyomozók szerint Styles leköpte a mellette ülő Chris Pine-t, az ügyben pedig azóta mindkét sztárnak nyilatkozatot kellett kiadnia. Őrület!

Csúcsra járatott érzelmek

Amíg a hírességek egyik fele elszórakoztatott minket a hollywoodi cirkusszal, addig a másik felük lazán kitépték a szívünket a helyéről. Olyan filmekkel érkeztek ugyanis az alkotók Velencébe, amik ritka nagy szakértelemmel játszottak az érzelmeinkkel. A hirtelen végeszakadt barátságról szóló Banshees of Inisherin kezdetben megnevetett, de üres szomorúságot hagy maga után, Florian Zeller Az apa után egy fiú és szülei küzdelmeit meséli el a The Sonban, míg a The Whale fókuszában az apa-lánya kapcsolat áll – mindkettő után kisírt szemmel, vörös orral, szipogva távozott a közönség a teremből.

De nemcsak a vásznon, azon kívül is rendszeresen indokolatlan sírásnak voltunk kitéve, ennek pedig egyetlen felelőse volt: Brendan Fraser. A színész alakítása a The Whale-ben megrázóan gyönyörű volt, igen. De ez még nem adja meg neki azt a jogot, hogy olyan szívet tépően költőien és eszméletlen szerénységgel fogalmazzon a sajtótájékoztatón, hogy a szerencsétlen újságírók a könnyeiket nyeljék, hogy végül harmadjára is megríkassa őket, amikor a 12 perces álló ovációt meghatódva fogadja. Az idei Velencei Filmfesztiválon sok emlékezetes dolog történt, de semmi sem volt annyira maradandó, mint Brendan Fraser nagy visszatérése, amit személy szerint megtiszteltetésnek érzem, hogy az első sorból nézhettem végig.