Egyszerre volt divatos kiegészítő és halálos fegyver a kalaptű

Egykor – valamikor a századforduló környékén – a nőket nyilvánosan zaklató férfiakat az angolszász országokban mashereknek hívták: ezek az arcátlan ripőkök kísérő nélkül korzózó hölgyeket szólítottak le különféle átlátszó szövegekkel (pl. “nem találkoztunk már valahol?”), vagy rosszabb esetben kéretlenül karonfogták őket. Ahogy egy 1914-es újságcikk magyarázta: “A masher mindenekelőtt csak egy egyszerű gazember… gyáva is, mert tudja, hogy egy kísérő nélküli lány csak úgy tudja kifejezni a neheztelését, hogy nem vesz róla tudomást”. Csakhogy a nőknek volt egy másik eszköz is a tarsolyukban, amellyel gyorsan kipukkaszthatták a masher felfújt egóját: ezt a fantasztikus találmányt pedig úgy hívták, hogy

kalaptű.

Az 1880-as évek vége és az 1920-as évek eleje között a reklámok egyre inkább a nőket célozták meg. A vásárlásra csábító fogyasztási cikkek között előkelő helyen szerepeltek a kalapok: minél díszesebbek voltak, és minél bizonytalanabbul illeszkedtek viselőjük fejére, annál kelendőbbnek bizonyultak. Ezzel egy időben a nők frizurája egyre magasabbra és magasabbra kezdett emelkedni: hosszúra növesztették a fürtjeiket, majd feltűzték, néha pedig műhajjal vagy textildarabokkal tömték ki őket. Ez – a The New York Times korabeli cikkét idézve – „gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy egy kalapot a hölgyek hajkoronájára illesszenek”. 1901-re a divatos fejfedők leginkább taftból, selyemből, szalagokból, valódi és művirágokból, strucctollakból, műgyümölcsökből feltornyozott monstrumoknak tűntek, ezeknek az építményeknek a frizurához való rögzítésére pedig vastag, akár 15, 20, sőt 25 centiméter hosszúságú vasrudakra volt szükség. 

Ebben az időszakban egyre több nő sétált egyedül vagy kísérő nélküli csoportokban, amit egyes férfiak erkölcsileg megkérdőjelezhetőnek vagy éppen rendkívül csábítónak találtak. A magányos nők az utcán vagy a tömegközlekedési eszközökön minden korábbinál több szexuális zaklatási kísérletnek voltak kitéve. Csakhogy – amint azt Kerry Segrave írja a Fenyegető kalaptű – Amerikai nők felfegyverkezve és divatosan, 1887-1920 című könyvében – a “történelemben talán az első és egyetlen alkalommal gyakorlatilag minden nő halálos (bár legális) fegyverrel felszerelkezve járkált: a kalaptűvel”. Ez a fegyver pedig olyan hatékony volt, hogy egy idő után a törvényhozók kénytelenek voltak szabályozni a használatát. 

Kezdetben a kalaptű okozta sérülések viszonylag ártalmatlanok voltak, és többnyire a vonatokon vagy a forgalmas utcák zsúfoltságában történtek. Illetve időnként még a hölgyek udvarlóira is veszélyt jelenthettek ezek a túlméretezett kiegészítők. A Times írta, hogy „az utóbbi időben az arcuk jobb oldalán hosszú karcolásnyomokat viselő fiatalemberek különféle hajmeresztő magyarázatokkal szolgáltak a munkahelyeiken arra vonatkozóan, hogy mégis hogyan szerezték a sebeiket; és a legtöbb fiatal lánynak van olyan kalapja az esti sétákhoz, amelyhez nem szükséges kalaptűt használni.” A nők aztán hamar rájöttek, hogy a tűket, amelyeket a fejükön hordtak, a nemkívánatos személyek elhárítására is lehet használni. Az ilyen jellegű használatból származó sérülések általában „nem voltak súlyosak, bár nagyon fájdalmasak is lehettek” – derül ki ugyancsak a Times cikkéből. 

Előfordult, hogy kalaptűket használtak például egy betörő ártalmatlanná tételéhez, egy bátor gépírónó pedig két rablót futamított meg egy chicagói vonaton; szóval a kalaptű igen veszélyes önvédelmi eszköznek bizonyult, amely segített a nőknek függetlenebbé válni. Épp ezért mindenhol komoly tiltakozás és felháborodás kísérte, amikor a politikusok korlátozni akarták a viselését: „Mindig nagyobb biztonságban érzem magam, ha késő este megyek haza, és van nálam egy kalaptű. Mielőtt leszállok a villamosról, általában készenlétben tartok egyet a kezem ügyében, amíg épségben haza nem értem” – írta egy chicagói nő egy olvasói levélben 1910-ben. Hozzátette: Kétségtelen, hogy több ezer más nő is hasonló tapasztalatokról tud beszámolni”. Még a korszak egyik népszerű slágere, a „Never Go Walking Out Without Your Hat Pin Without Your Hat Pin” (Soha ne mozdulj ki a kalaptűd nélkül) is erről szólt. 

A férfiak általában utálták ezeket a kalapokat, és a tűket, amelyek a helyükön tartották őket. Nehézkesek voltak, és lehetetlen volt látni tőlük a tömegben, színházakban, templomokban, koncerteken vagy más közösségi-, illetve szórakozóhelyeken. Ráadásul még normális körülmények között is veszélyt jelenthettek: a nagy tömegben megkarcolhatták az arcot, rosszabb esetben a szemet a szemet, és még a legapróbb sérülések is csúnya fertőzésekhez vagy vérmérgezéshez vezethettek: 1898 februárjában például egy párizsi turistát gyilkoltak meg Chicagóban véletlenségből egy kalaptűvel. 

Szóval valamit tenni kellett. A templomok és a színházak figyelmeztető táblákat raktak ki, amelyek felszólították a látogatókat, hogy ne viseljenek nagy kalapokat a falak között. 1910-re a kalaptűk nemzetközi fenyegetéssé váltak: az illetékesek Chicagótól Kansas Cityig, Hamburgtól Párizsig olyan törvényeket hoztak, amelyek korlátozták a kalaptűk hosszát, vagy megkövetelték, hogy a nők a tűk végére védőhüvelyt tegyenek. Chicagóban a nők 50 dolláros bírságot kaphattak, ha 20 centinél hosszabb kalaptűt viseltek. Milwaukee-tól Pittsburghig és New Orleansig mindenütt hasonló rendeleteket fogadtak el.

A törvények azonban nem voltak túl hatásosak. Még ha ez meg is valósult, a rendőrök “állítólag túlságosan szégyenlősek voltak ahhoz, hogy a nyílt vegzálják a hölgyeket, és érvényt szerezzen ezeknek a törvényeknek” – írja egy akkor cikk. „A férfiak valóban féltek a tömegközlekedéstől, mivel a sok kiálló kalaptű fenyegette és veszélyeztette őket”. A dühös nők gyakran megtagadták a törvények betartását. 1912 novemberében az ausztráliai Sydneyben 60 nőt tartóztattak le és küldtek börtönbe, mert nem voltak hajlandóak kifizetni a túl hosszú kalaptűikért kiszabott bírságot. „Kijelentik, hogy a kiálló kalaptűket tiltó törvény igazságtalan és szükségtelen jogszabály, és nem hajlandók alávetni magukat neki” – írta a Times. „Mi több, ha sokáig börtönben tartják őket, éhen fognak halni.” Nem véletlen, hogy a kalaptűs önvédelemi hercehurca egybeesett a nők választójogáért folytatott kampánnyal: a biztonságos utcai közlekedést kezdték alapvető jognak tekinteni.

A kalaptű-korszaknak végül nem a betarthatatlan törvények, hanem a divat változásai vetettek véget. Valamint az álltatvédők: ugyanis a kor elkötelezett divatrajongói a valódi tollakkal díszített kalapokat részesítették előnyben, ami évente madarak ezreinek, sőt millióinak lemészárlásához vezetett. A lobbisták ennek a felesleges gyilkolásnak a megszüntetését követelték, nehogy a madarak végleg kipusztuljanak.1918-ban a vándormadarakra vonatkozó egyezmény (Migratory Bird Treaty Act) tiltotta bizonyos madarak leölését, eladását és szállítását, ami a malomkerék-szerű kalapok gyors eltűnését eredményezte. Az 1920-as években a nők rövid, bodorított hajat viseltek, és cloche-t, turbánt, és bonnet sapkát hordtak a fejükön – a kalaptűket meg – úgy fest – örökre nyugdíjazták.