Legutóbb tegnap este kaptam idegbajt, amikor gyönyörű csipkemelltartóm felé közelítettem éles bőrvágó ollómmal, ám hiába a sebészi precizitás, az óvatos mozdulatok, nem sikerült tökéletesen a műtét. A textilcímkét úgy tudtam volna teljesen kioperálni, ha átvágom a csatot rögzítő varrást is, de mivel nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy újra visszavarrjam, így „tőben” igyekeztem kivágni a gyártó üzenetét.
Persze nem sikerült, a címkecsonk azóta nemcsak a gerincem vonalát karcolgatja, de az idegszálaimat is – pont úgy, ahogy az a szürke body, amibe ma reggel úgy bújtam bele, hogy megfeledkeztem arról, hogy ebből sem sikerült kiszednem az idegesítő címkéket. Mutatom:
Ez a háromcentis kis részlet az, ami miatt kétpercenként az oldalamhoz kapok, megdörzsölöm, vakarom, tépem – és már most tudom, hogy estére legszívesebben ollóval esnék neki a felsőnek.
Mondanom sem kell, nemcsak ez a két ruhadarab túráztatott meg: valamennyi bugyim, pólóm, sálam, pulóverem, atlétám, nadrágom, szoknyám, kabátom, sapkám, kesztyűm, pizsamám belsejében ott a saláta, amin bár ott díszeleg a kisolló ikonja, soha nem tudom hibátlanul eltávolítani.
Amióta az eszemet tudom, küzdök a címkékkel. Kislányként rendszeresen véresre vakartam a nyakamat a pulcsikba varrt címkék miatt, és rengeteg értékes ruhadarabot tettem tönkre azzal, hogy nem sikerült jó helyen elvágni a cérnát – vagyis belevágtam az anyagba. A türelmemet viszonylag lassan veszítettem el, egészen pontosan azután, hogy minden létező praktikát kipróbáltam: bevetettem már öngyújtót, sebtapaszt, folyékony ragasztót, de szedtem már ki szálanként is a bevarrt csíkokat, vagy csak azért vettem fel plusz ruharéteget, hogy a dörzsölést ne érezzem.
Tisztában vagyok vele, hogy a ruhák zöme MADE IN CHINA, de egy 12 ezer forintos melltartónál elvárható lenne egy felhasználóbarát megoldás. Nem akarom elhinni, hogy a 21. században nem sikerül megtalálni a módját, hogy ne túráztassák a vásárlókat a kisollóval, a varródobozzal és a stoppolás újratanulásával.
