A Hősök volt az első. Irtózom a tudományos-fantasztikus műfajtól, a szuperképességektől herótom van, mert csak az érdekel általában, ami valóban létezik, de legalábbis létezhetne. És mégis, a misztikus sci-fi sorozat úgy beszippantott, mint annak a rendje. Vallásos fegyelemmel követtem, izgultam, gyártottam az elméleteket, hogy akkor hogyan megy vissza az időben Hiro Nakamura, hogyan gyógyítja meg magát egy perc alatt bármilyen sérülésből Claire Bennet és vajon kiderül-e a választópolgárok számára, hogy a kongresszusi helyért induló Peter Petrelli repülni is tud. Izgatottan rakosgattam a fejemben a puzzle új darabjait, Hayden Panettiere-nek pedig nem csak a művészete miatt lettem tisztelője. A sorozat iránti rajongásomban odáig merészkedtem, hogy vettem egy Hiro Nakamurát ábrázoló pólót, és azt viselve vártam a második évadot.
Epizódról epizódra vesztettem el a fonalat, aztán a lelkesedésemet.
Ami addig szövevényesnek tűnt, az már zavarosnak tetszett, és megtörtént, amire soha nem gondoltam volna, elkaszáltam hőseimet: “Ehhez túl rövid az élet” – kiáltással. Az amerikai NBC sem gondolta másként, bár most az a hír járja, hogy a Hősök visszatérnek. Térjenek, de én nem tartok velük.
Red John félelmetesből kezdett unalmassá válni
El kell ismernem, nem vagyok egy kifinomult sorozatfaló. Nekem általában pont elég, ha az epizód elején valakit meggyilkolnak, a végén pedig kiderül, ki volt az. A Mentalista azonnal a kedvenceim közé került, a Red John – azaz Veres János – háttértörténetet leszámítva nagyjából megfelelt kedvenc klisémnek, így örömmel száguldottam végig az évadokon, köszönhetően jórészt a jól megrajzolt főhősöknek és szórakoztató karakterszereplőknek. A harmadik-negyedik évad magasságában azonban már meg kellett állapítanom, hogy a színvonal ingadozik, Red John pedig félelmetesből kezdett unalmassá válni.
Valószínűleg az írók is ráunhattak a vérrel smiley-t rajzoló sorozatgyilkosra, a hatodik évad közepén a felvezetéshez képest meglehetősen lagymatag módon meglett Red John is, és hőseinket új környezetbe helyezte a sztori. Ami új lendület lehetett volna a forgatókönyvnek, az a végjáték kezdetévé vált, a legkellemetlenebb fejezet Jane és Lisbon szerelme lett, ami ócska koppintása a szintén báját vesztő, de a totális mélypontot eddig azért elkerülő Castle-nek. Isten veled, Patrick Jane!
Egyszerű, mégis izgalmas alaphelyzet: a kislány, akinek apját átverték és börtönbe küldték, hogy ott haljon meg, visszatér az események színhelyére, hogy bosszút álljon azokon, akik elvették az apját és a gyerekkorát. A bosszúra rácsúszni nem volt nehéz. Jó színészek, komisz tréfák a jó ügy érdekében, fordulatok, meglepetések, érdekes karakterek. Csakhogy a történet túlságosan is jól működött. Míg a történet lezárásért, a nézettség folytatásért kiáltott. Így ahelyett, hogy igazságszomjamat oltva tapsikolhattam volna egy modern női Monte Christo történet előtt, újabb és újabb szálak kerültek elő a múltból, melyek követésére csak akkor vállalkozhattam volna, ha főállású néző lettem volna, részidőben erre esélyem sem volt. Így hát lemondtam Emily történetéről, ez lett az én bosszúm.
Az elromló sorozatok legnagyobb hibája, hogy jól indulnak. Hiszen egy rossz sorozat sokkal veszélytelenebb a szabadidőnkre: nem jó, nem nézzük. De úgy elkaszálni valamit, hogy azzal értékes óráinkat, napjainkat, heteinket dobjuk utólag a kukába, az az igazán kellemetlen.
