Legtöbbünknek a harmincadik előtt a huszadik az utolsó jelentős születésnapja, még eggyel korábban pedig a tizennyolcadik. Korunk egyik legnagyobb popsztárja, Adele viszont kilóg a sorból, nála ugyanis a tizenkilencedik, a huszonegyedik és a huszonötödik év volt kiemelt fontosságú, amikor lemezeket készített, rendre aktuális életkorát választva címnek. Ez persze egyáltalán nem meglepő, mert Adele nagyjából minden sorból mindenhogyan kilóg: popsztár létére a zenéje nem is feltétlenül pop, az életvitele pedig holtbiztos, hogy nem sok hasonlóságot mutat a tipikus sztárokéval, egyfelől ugyanis jóval zárkózottabb, másfelől meg jóval kitárulkozóbb náluk.
Hogy pontosan mire is gondolunk? Hát hogy néz ki a tipikus sztár karrierje? Miután befut, mosolyog szünet nélkül, dolgozik, mint a gép, rendelkezésre áll a nap huszonnégy órájában, meglovagolja a népszerűségét, aztán egyszer csak fény derül rá, hogy valójában nem is olyan idilli az élete, és ő sem éppen hibátlan és ellenállhatatlan. Ilyenkor következik egy kis (vagy éppen nem is olyan kicsi) mélyrepülés, aztán jön a vallomás a drogokkal, az alkohollal, a kimerültséggel, a depresszióval vagy más mentális betegséggel vívott küzdelmekről, majd a feltámadás, ami után már soha semmi nem lesz olyan, mint régen, mert vagy túl laposra, vagy minden korábbi történést elhomályosítóra sikerül. Ehhez képest Adele? Befutni nagyon befutott, de önmenedzselés helyett már most, a harmincadik születésnapján ott tart, hogy visszavonul, méghozzá karrierje során másodszor, megdöbbentő vallomásokat pedig aligha várhatunk tőle, ő ugyanis a lelki élete szempontjából mindig is nyitott könyv volt, és kis túlzással mindent elmondott már magáról mezei interjúkban és a közösségi médiában. Hát hogy van ez?
Sztárságra mérsékelten alkalmas
Valahogy úgy, hogy Adele sztárfaktora a bődületes hangján és a dalszerzői képességein túl leginkább pont az antisztárságában rejlik. Persze antisztárság és antisztárság között is nagy lehet a különbség, és esetében a kifejezést nem is a Kurt Cobain-i értelemben kell venni, hiszen a kilencvenes évek ikonjával ellentétben ő inkább csak csínján bánik a népszerűséggel, mintsem hogy gyűlölné. „Amikor gyerekkoromban néztem a tévében a popsztárokat, akiket bálványoztam, olyan életet akartam, mint az övék, mert mindig boldognak tűntek. Mindig mosolyogtak, mindig jól néztek ki, mindig fantasztikusan voltak felöltözve. De azért mosolyogtak, mert mosolyogniuk kellett. Azért néztek ki jól, mert stylistjuk volt – mondta erről a New York Timesnak. – Nem akartam sztár lenni, de irigyeltem az életüket, mert olyan lenyűgözőnek tűnt. Most viszont, hogy megkaptam, már nem érzem olyan csodálatosnak. […] Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem akartam ezt. Dehogynem.”
Adele a 2017-es Grammy-díjátadón
Az mindenesetre egyértelmű, hogy ő azért sokakkal szemben nem ragaszkodik foggal-körömmel a hírnevéhez. Amikor megjelent az első visszatérését jelentő 25 című albuma, így nyilatkozott erről a Vanity Fairnek: „Azt nagyon élvezem, ha a dalaim miatt vagyok híres, viszont nem szeretek a nyilvánosság előtt állni. Szeretek zenélni, és szeretek koncertezni, muszáj is volt újra munkához látnom – nem anyagi okokból, hanem mert valami hiányzott: az, hogy nem írtam zenét. De hatalmas a különbség aközött, amit munka címén csinálok, és aközött, amit a valós életemben teszek. Szerintem azért senkinek nem szabadna híresnek lennie, mert lement a közértbe vagy a játszótérre.” A New York Timesnak pedig azt is elmondta, hogy bár sokkal egyszerűbb lenne megadnia magát a hírnévnek, mint ellenállni neki, ő inkább utóbbit választja, és mindennap önvizsgálatot tart, mert nem akar a valóságtól elszakadva élni. Aztán pedig így summázta a nézőpontját: „Úgy érzem, jobban tudom élvezni azt, hogy híres vagyok, ha csak a lábam hegyét mártom bele néha a hírnevembe.”
Gyarló, törékeny, esendő
Ezzel persze nincs egyedül a sztárvilágban Adele – ha Dunát nem is lehet rekeszteni a hétköznapiságukat hangsúlyozó sztárokkal, a táboruk nem kicsi. Az énekesnőt igazán különlegessé az teszi, hogy bár a higgadt, földhözragadt emberek nemhogy celebkörökben, de még a hétköznapi életben sem éppen a kitárulkozó viselkedésükről híresek, nála a közvetlenség egyben az összes esendősége és problémája már-már zavarba ejtően őszinte felvállalását is jelenti. Az elmúlt bő egy évtizedben hallhattunk álmatlanságáról („Alvászavarom van. […] Amikor kialszanak a fények, és egyedül maradok a gondolataimmal, fejben a lehető legrosszabb helyekre kalandozom. […] A legapróbb bolhából is a legnagyobb elefánt lesz, úgyhogy eléggé aggódok ilyenkor.”), szülés utáni depressziójáról („Teljesen alkalmatlannak éreztem magam [a feladatra]. Úgy éreztem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg.”), „hétköznapi” depressziójáról („A való életben nyilván nem annyira jellemző ez rám, mint a dalaimban, de ettől még van egy nagyon sötét oldalam. Igencsak hajlamos vagyok a depresszióra.”) és a szűnni még ennyi év után sem akaró lámpalázáról is (erről azt osztotta meg a nagyérdeművel, hogy öklendezve szokott hányni a fellépései előtt).
Közben pedig láthattuk smink nélkül, taknyosan bocsánatért esedezni egy videóban, amiért kénytelen lemondani egy koncertjét a megfázása miatt,
a Facebookra kitett egyoldalas gépelt levélben bocsánatot kérni két másik buli elmaradásáért,
aztán annak is szemtanúi voltunk, amikor az elhunyt George Michael előtt tisztelgő Grammy-gálás fellépésén Adele leállíttatta a kísérőzenekarát, közölte, hogy ezt elb…ta, és ilyet nem tehet az elhunyttal, majd bocsánatot kért a káromkodásért, és ismét belekezdett a dalba.
Arról nem is beszélve, hogy – amint fentebb említettük – már 2011-ben, 23 évesen is bejelentette egyszer, hogy a karrierje befejezésén gondolkodik, és bár a következő évben közölte, hogy inkább csak pihenni és „élni” megy el egy kicsit, azért évekre fel is szívódott abban az időszakban, amikor egy fiatal előadónak a legjobban kellene ütnie a forró vasat. Ennyi nem éppen tetszelgő önvallomás és karriergyilkos húzás négy-öt másik hírességnek is sok lenne, nemhogy egynek. Mindenesetre Adele-től ezek fényében már nem is meglepő, hogy tavaly a turnéja végeztével megint a visszavonulását pedzegette egy kézzel írt levélben.
Neki van igaza
Van, aki szerint időszerű és indokolt is ezen gondolkoznia: egy amerikai kritikus a tavalyi San José-i Adele-koncertről írt beszámolójában hosszan ecsetelte, hogy az énekesnő idegességében a kétórás fellépésből mintegy negyven percet összevissza csacsogással töltött, a shoppingolástól a filmeken át a másnaposságig rengeteg témát érintve, amivel megtörte az egyébként nagyszerű fellépés ívét, és a megjelenteknek is csalódást okozott, mert sokkal jobb lett volna, ha mindezek helyett még öt-hat Adele-slágert hallhatnak. És bár a következő fellépésén a címzett megüzente az újságírónak, hogy kapja be, az imént említett levelében indirekt módon tulajdonképpen igazat adott neki: azt írta benne, hogy „ami a turnézást illeti, rovott a múltja”, és igazi otthonülőnek nevezte magát, aki rengeteg élvezetét leli az apró-cseprő dolgokban.
Csak hát akármennyire is igaz mindez, azért ott az érem másik oldala is: Adele pont azért milliók kedvence, mert egyrészt a lelkét teszi ki az asztalra, másrészt meg még öntörvényű is. Innen nézve ezek már nemhogy pozitív tulajdonságok, de egyenesen az énekesnő legizgalmasabb, legértékesebb vonásai – ettől lesz ő más, vagy adott esetben akár több is, mint a kitárulkozásra szintén hajlamos, de azért sokszor nagyon is teátrális Beyoncé, vagy a saját feje után menni ugyancsak szerető, viszont a show-biznisz kedvéért így is gyakran megalkuvó Lady Gaga. Ha pedig ennek az az ára, hogy neki még ennyi év után is lámpaláza van, és emiatt inkább nem is nagyon fog turnézni, azt érdemes megfizetni. Már amennyiben meg kell fizetni, mert azért valljuk be: jó eséllyel csak annyiról van szó, hogy Adele-nek ismét egy kis szünetre van szüksége, és megint végletekben gondolkodik.
Életem egy jelentős részében máshol akartam lenni. Ez egy amolyan rossz szokás. Néha még most is elkap ez az érzés. Nem elfutni akarok – egyszerűen csak tudni szeretném, mi történik máshol
– a beszédes mondatok a fentebb már idézett New York Times-cikkből származnak, szóval azért ne lepődjön meg senki, ha Adele előbb-utóbb megint visszatér. És persze azon se, ha megint belehal majd kicsit a lámpalázba, ezért 40 perceket konferál a kétórás koncertjein, és harmadszor is vissza akar vonulni. Természetesen néha egy kicsit majd akkor is soknak tűnik a dolog – de a végén azért csak ő fog nyerni, meg persze vele együtt a rajongói. Akinek kételyei vannak, nézze vissza, mi lett a vége annak a bizonyos leállított és újrakezdett George Michael-feldolgozásnak a tavalyi Grammy-gálán: ahogy ott állt a legprofibb viaszarcukat viselő, tökéletesen festő kollégák előtt az a megtört, könnyező, kínjában grimaszoló lány, teljesen egyértelmű volt, hogy kié a diadal, és ki itt az igazi sztár.
