Zalatnay Sarolta nem olyan régen mesélt először arról, hogy milyen hamar elveszítette édesapját, aki rákban hunyt el. Az énekesnő hetek óta küzd a múltból előtörő gyásszal, miközben nem olyan régen azt is elmondta, nyilván az is aggasztja, neki vajon mennyi ideje van még.
Fotó: TV2
Cini most a Nők Lapjának adott egy őszinte interjút, melyben több belső szorongásáról is szó esett.
„Úgy indítottam az életben, hogy mindenben szerettem volna kitűnni: szerepben, öltözékben, hangzásban, valami igazán polgárpukkasztót akartam csinálni, és tegyük hozzá, ez még jól is állt. De meddig? Mondjuk, negyven-ötven éves koromig. (…) Belülről még engem is hajt minden, főleg a színpadon. De azért néha az jut eszembe, vajon ez nem ciki-e már. Tényleg ugyanolyan formában tudok színpadra állni, mint régen? Közben nem szeretek túlzottan meggondolt lenni, mert az nem én vagyok. Még hetvenévesen sem szeretném túlgondolni az egészet. Persze a szervezet jelez: el kell menni dokihoz, és az orvosok mindig találnak valamit, juszt is. De azért boldog vagyok, amikor az utcán megismernek. Néha meg az jár a fejemben, hogy úristen, most mit néznek rajtam: engem vagy azt a kis fölösleget? Kicsit másképp élem már meg, ha felismernek, tudod?” – mesélte az énekesnő, aki ezt követően azt fejtegette, mennyit változott a szakma karrierje kezdete óta, ugyanis akkor a fellépők és a közönség között sokkal erősebb volt a kötelék, mint most.
Mint mondja, elégedett a pályafutásával és a mai napig boldoggá teszi az éneklés, ám az idő múlása egyre jobban szorongatja. „A sikert ma is átélhetem a fellépéseken, de már hetvenöt éves vagyok. A mai napig izgulok fellépés előtt, a lámpaláz természetes. Imádkozom, hogy Istenem, angyalok, segítsetek, anyukám, apukám, segítsetek a másik oldalról, hogy minden úgy sikerüljön, mert jót akarok. Éneklés után állva tapsol a közönség. De még így is mindig azt kérdezem, hogy, ugye, jó vagyok. Hatszázötven-valahány dalom van, és ennyi önbizalmam. Nem az a gond, hogy félek az öregségtől, mert már késő lenne félni, hanem rosszul érint, amikor egyszer csak egy mennykő belecsap a drága Balázs Fecóba… Vagy a korosztályomból Somlóba, Benkőbe… Ez a generáció szépen megy el sorban. Szerintem nincs olyan közöttünk, aki ne gondolná azt: a francba, mikor jön el az a pillanat, hogy én vagyok a következő? Az, hogy empatikusak vagyunk, még inkább előhozza az ilyen érzéseket. Hiába a siker, utána hazamegyek, becsukom az ajtót, ülök az aszalnál, és azt mondom, a kutya úristenit!”