Gyászfeldolgozás, elengedés újrakezdés, ezek nem tipikusan azok a témák, amelyek egy szokványos családfilmben terítékre kerülnek, de nem pusztán ezért különleges a Lakos Nóra forgatókönyvéből és rendezésében készült Véletlenül írtam egy könyvet, hanem a főszereplője, Demeter Villő miatt is. Olyan hitelesen alakítja a kamaszlányt, mintha egész életében erre készült volna.
Fotó: Schumy Csaba
A nagy kaland
Pedig egyáltalán nem így van. „Különdíjas lettem egy prózamondó versenyen, így került a nevem ahhoz az ügynökséghez, amelyik a filmre is castinngolt. Gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával indultam el a szereplőválogatáson, mert bár a versmondás nagyon érdekelt, a színészkedés egyáltalán nem. A családommal egyetértettünk abban, nincs mit vesztenem, érdemes lehet kipróbálni magam ebben a közegben, így nekivágtam. Azért ahogy haladtunk előre a casting folyamatban egyre inkább megtetszett, és Noriékkal is jól összebarátkoztam. Hatalmas kaland volt együtt próbálni Simon Kornéllal vagy Zsurzs Katival − meséli lelkesen Villő. – Később kiderült, egy évet csúszik a forgatás, ezért csak akkor lesz bármi esélyem, ha ennyi idő alatt nem sokat változom.”
Közel egy év elteltével visszahívták egy újabb válogatásra, majd nem sokkal később kiderült, övé a szerep. „Ezt a pillanatot sosem felejtem el. Egy hétköznap délután volt, amikor megjött a hír, anyukámmal pedig elkezdtünk ugrálni, sikítozni örömünkben, mire az egész család lejött, és közösen ünnepeltük a sikert. Van egy bátyám egy nővérem és egy 9 évvel fiatalabb húgom, szóval ennyi testvér mellett szinte lehetetlen unatkozni” − mondja nevetve.
Demeter Villő családja (Fotó: Schumy Csaba)
Az a fránya gátfutás!
A családja teljes mellszélességgel támogatta a forgatás alatt, sőt még a nővére is feltűnik a filmben. „Az egyik jelenetben Nina felnőttori énjét alakította. Ő is nagyon élvezete ahogy én is. A stáb olyan volt abban a másfél hónapban mintha a családom lenne. A legnagyobb nehézséget érdekes módon a gátfutás jelentette, alaposan feladta a leckét, mert Nina atletizál a történet szerint, és sokat gyakoroltam mire valamennyire belejöttem. A film végére egyébként iszonyatosan elfáradtam, mert az idő tájt már a suli is elkezdődött, semmire nem volt energiám és biztos voltam benne, ez a szakma nem nekem való” − vallja be Villő.
Azóta szerencsére már nem egészen így gondolja. „Nagyjából 50 százalék esély van arra, egy napon színész leszek. Továbbra is rajongok a pszichológiáért, és kifejezetten érdekel a klinikai szakpszichológia. Ráásásul apukám is ezen a területen dolgozik. Viszont annyira jól éreztem magam a forgatás alatt és a mostani pozitív visszajelzések is felemelőek, úgyhogy még semmi sincs kőbe vésve. Meglátjuk, mit hoz a jövő” − mondja bölcsen.
Nem ér rá lázadni
Akárhogyan is alakul, az biztosra vehető, Villőt nem szédíti majd meg a sztárság. „Nem gondolom, hogy a fejembe száll majd a dicsőség. Különben sem vagyok egy lázadó alkat, túl sok dolgom van a mindennapokban, nincs időm veszekedni a szüleimmel. Ettől persze még előfordulnak viták, de nincsenek hangos ajtócsapkodások. És ugyanúgy metróval járok suliba, ahogy korábban. Persze azért jó volt látni a film plakátjait az iskola közelében és arra gondolni mit szólnak majd az osztálytársaim, ha megnézik” – mosolyodik el.
