Vannak, akik kislány korukban elhatározzák, hogy fiatalon válnak édesanyává, míg mások inkább kivárnak, és igyekeznek megteremteni a legjobb feltételeket a gyerekvállalás pillanatáig. Mindenki másképp csinálja, és nincs is ezzel semmi gond, hiszen mások vagyunk, más vágyakkal, és más élethelyzetekkel, és más szokásokkal.
A gyerekvállalásról azonban lehet fantáziálni, és kell az is! Fontos, hogy a vágyainkat, terveinket és gondolatainkat megosszuk a hozzánk közel álló emberekkel. Az is elengedhetetlen, hogy beszéljünk a párunkkal ezekről, hiszen ez a döntés közös. Egy kis élet létrehozásához ketten kellenek, és ha megszületik a baba, akkor két ember kell ahhoz, hogy felneveljük, és megfelelő értékekkel lássuk el ezt a védtelen kisembert. Jöjjön most egy 31 éves nő vallomása, aki elmeséli, hogy mit gondol az anyaságról és a babatervezésről!
„Én már kamaszként eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lesz majd, ha anyukává válok. Mivel mindig is jól megértettem magam a babákkal, meg tudtam őket nyugtatni, el tudtam velük játszani, így szívesen vettem részt a rokonaim és a családos barátaink életében. Szerettem kisbabákra vigyázni, totyogósokkal játszani, de az sem okozott gondot, hogy a nagyobb gyerekeknek olvassak mesét, vagy együtt építsünk legóból várkastélyt. Gyerekként a kisebbekkel való játék jó és tanulságos kikapcsolódás volt. Sokat tanultam magamról, gyakoroltam a türelmet, és igyekeztem megoldani a néha lehetetlennek tűnő helyzetet egy-egy hiszti során.
Az első komoly kapcsolatomnál a húszas éveim elején már végiggondoltam, hogy milyen lenne gyermeket szülni, ha megtörténne az, hogy kiderül, hogy várandós vagyok. Természetesen ez csak gondolati szinten merült fel, hiszen nem terveztünk semmi ilyesmit, de jó volt fantáziálni arról, hogy ki kelne fel a babához éjjelente, és hogyan nevelnénk és hol. Azóta eltelt legalább tíz év, és most 31 évesen már teljesen másként látom a dolgokat. Felnőttebb lettem, és ezzel együtt megtanultam, hogy milyen nehézségeket hoz az élet. Megtapasztaltam, hogy milyen saját magamat eltartani, önálló életet élni szülői támogatás nélkül, milyen, amikor a padlóról kell felállni egy-egy csalódás után. A tanulás segített abban, hogy tisztán lássam a saját magam erejét, és megtapasztaljam a határaimat.
A húszas éveim közepén egyre több barátnőm, barátom kötelezte el magát, így az esküvők után sorra jöttek a bababejelentések. Mások boldogságának örülni nagyon jó érzés, ám elkezdett motoszkálni az agyam hátsó részén egy kis gondolat, miszerint egyre közelebb az idő nekem is, amikor én is szeretném ezt az egészet átélni. Miután megismerkedtem a nagybetűs Férfival, akivel mindenben hasonlóképp gondolkozunk, és akivel közös jövőt lehet tervezni, egyre jobban előtérbe került ez a gondolat. A saját esküvőnk után egyre erősebb bennem a fészekrakó ösztön. Úgy érzem, hogy eljött az idő, hogy a férjemmel találjunk egy helyet, ahol boldogan élhetünk, és ahová berendezkedhetünk arra, hogy babát vállaljunk.
Rengeteg kérdés van bennem, amin naponta agyalok: jó anya leszek? El tudom majd látni a kisbabámat? Végig tudom majd csinálni a terhességet és a sok orvosi vizsgálatot úgy, hogy félek a kórházaktól és a vizsgálatok többségétől? Mennyire fog fájni vajon a szülés? Ha megszületik a kisbabám, tudom majd szoptatni? Tudok majd eleget pihenni, hogy ne legyek végtelenül fáradt és ingerült, ha már hetedszerre kell felkeljek, mert sír? Fel tudjuk osztani majd a férjemmel a baba körüli teendőket? Fel tudjuk majd olyan szellemben nevelni a gyermekünket, amitől boldog és kiegyensúlyozott felnőtt válik belőle? Mi lesz, ha megbetegszik? Tudom majd ápolni, segíteni és elég erős leszek mindehhez?
Megannyi kérdés, ami minden korombeli nőt foglalkoztat, aki szeretne kisbabát. Nem egyszerű ezekre válaszolni, én sem tudom még a legtöbb kérdésre a választ, hiszen sok minden úgyis menet közben derül ki. De addig is tanácsot kérni bátran lehet a családtagjainktól, barátnőinktől. Én is ezt teszem, és sok megerősítést kaptam és folyamatosan kapok. Szerencsére rengeteg csodás édesanya vesz körül, akiknél látom, hogy bár néha nem egyszerű egy kisbabával az élet, de mindig mindent megoldanak, mernek segítséget kérni, és a párjuk is 100%-ban támogatja őket, így ketten együtt legyőzhetetlenek.
Szeretnék én is ilyen anyuka lenni, aki előtt nincs lehetetlen, és most úgy érzem, hogy sikerülhet. Addig is erőt merítek, és azon dolgozom, hogy teljesen készen álljak arra, hogy ha majd eljön az a pillanat, akkor fejest ugorhassak ebbe az egész varázslatos és néha félelmetes helyzetbe.”
Szponzorált tartalom
