„Korán szültem, 22 évesen. Akkor valahogy magától értetődő volt, hogy a lányomnak meg kell születnie, annak ellenére, hogy az apjával nem volt tökéletes a kapcsolatunk. Egyetemre jártam, azt akkor abba is hagytam. Aztán az élet megoldotta, amit én akkor nagy lendülettel ráhagytam. Kétéves volt a gyermekem, amikor egy váratlan helyről munkát kaptam. Ez alapozta meg a jövőmet. Szépen lassan egymásra épültek a tapasztalatok, a kisvárosból nagyvárosba költöztem, aztán a fővárosba, és ezzel egy ívben a karrierem is fejlődött. Ha pozicionálni kellene magam, ott vagyok a szakmán belül, ahová nagyon sokan vágynak. Megdolgoztam ezért, gyerek mellett, akit aztán sokáig egyedül neveltem. Szerintem szép karriert futottam be. Hogy könnyű volt-e? Nem. Most megint azon vagyok, hogy továbbhaladjak a ranglétrán. Még jobb akarok lenni, a legjobbak egyike. Nem bántam meg, hogy korán szültem, és nem hiszem, hogy sokan képesek lettek volna azt végigcsinálni, amit én – ahogyan én sem lennék képes végigcsinálni minden életutat. A legtöbbször a szívemre hallgattam, régen az segített. Mostanában sokkal racionálisabb vagyok, más oldalról közelítem meg a céljaimat, de remélem, hasonló lesz a sikerem, mint álmodozó huszonévesként.”
„Ahogyan anyámék eltervezték, az egyetemen találkoztam egy sráccal, akivel jól egymásba habarodtunk, és ez tart mai napig is. A történet azért nem ennyire lányregénybe illő, mert voltak nehézségeink, de jól vagyunk. Az egyik problémánk az volt, hogy a férjem nem akarta, hogy én továbbképezzem magam, inkább azt támogatta volna, ha otthon vagyok a két gyerekkel, amíg csak tudok. Én viszont nem vagyok az a típus, így megharcoltuk, amit meg kellett. Végül elfogadta, hogy nem úgy tervezem az életemet. A gyesek alatt is tanultam, azóta szereztem még egy diplomát. Viszont anyaként nagy kihívásokkal kerültem szembe, miután visszamentem dolgozni. Ha beteg volt valamelyik gyerek, én ugrottam, ha szülői értekezlet volt, a férjem valahogy sohasem ért rá. Ezt is megelégeltem, és leültünk megbeszélni a továbbiakat, mert nekem szerencsére egyre jobban beindult a karrierem. Végül abban maradtunk, hogy az ő anyukája több időt fog a gyerekekkel tölteni, és átveszi a feladatok egy részét. Nekem ez így jó, mert ki tudok teljesedni, de látom, hogy a társadalom sajnos nincs arra berendezkedve, hogy az anyák is teljes értékű munkaerőként élhessenek – viszont a munkahelyeken meg ezt várják el tőlük. Valamit nagyon sürgősen tenni kellene ez ügyben.”
„Ma már tudom, hogy rosszul döntöttem, amikor azt hittem, hogy a gyereknevelésben ki tudok teljesedni. De akkoriban ez elfogadott volt, én meg nem is szerettem az akkori munkahelyemen dolgozni, ezért ez tűnt a legjobb megoldásnak. De pár év után beláttam, hogy nem elég nekem otthon ülni meg főzögetni. Ezzel nem akarok senkit megbántani, én egyszerűen csak így éltem meg. Elkezdtem tanulni, más szakmára vágytam, és a férjem is támogatott, megértett. Új munkakörben kezdtem dolgozni, ahol először éreztem azt, hogy a helyemen vagyok. Pár év elment az életemből, de lehet, meg kellett érnem az elhatározásra. Átlagosnak tartom magam és a munkahelyemet is, de ez jó így nekem. Látok magam körül nőket, akik vívódnak a karrier és a család között, keveseknek megy az összehangolás.”
Szponzorált tartalom
