Három férfit kérdeztünk arról, hogyan élték meg a babavárás időszakát, és hogy mire figyeljenek a leendő apukák.
Andráséknál sokat kellett várni a babára: – Nálunk minden a forgatókönyv szerint zajlott egészen a baba tervezéséig. Vagyis addig, míg ki nem derült számunkra, hogy mégsem olyan egyszerű teherbe esnie a feleségemnek. Egy éven át próbálkoztunk, kipróbáltunk mindenféle bolond praktikát, de csak nem akart összejönni a baba. Elmentünk kivizsgálásra is, nem találtak szervi problémát egyikünknél sem elvileg. Egy dolog, amire gyanakodtunk, az a feleségem stresszes munkahelye volt, ugyanis aránytalanul sokat vártak el tőle, és érzelmileg is kihasználták. Végül áthelyeztette magát, és láss csodát, 4 hónap múlva már ott volt a kezünkben az első ultrahangos fotó. Én végig mellette voltam, akartam, hogy érezze, hogy közös a probléma. Szerintem a férfiak ebben az időszakban ugyanúgy próbára vannak téve, de erősnek kell lennünk, mert a nők hajlamosak a saját kudarcukként megélni, ha nem fogan meg a baba.
Ádám őszintén beszélt arról, miért nem vállalt korán gyereket: – Szerintem nagyon fontos, hogy tudatosan készüljünk fel a gyerekvállalásra. Nem lettem fiatalon apa, én így akartam, szerettem volna élni, szabad lenni. Az egyik barátom életébe teljesen beleláttam, akit huszonéves kora legelején beszippantott a felelősség, és nem is bírta jól. Nem a saját döntése volt a gyerek, de tökéletesen helyt akart állni. Amikor nálunk komolyan felmerült a babaprojekt, elmondtam a feleségemnek, hogy én még várni szeretnék, ő is elmondta, mit akar, és közös nevezőre jutottunk. Vártunk, bár kevesebbet, mint ahogy én akartam. De ezek után mindketten nyugodtan és várakozva tekintettünk a gyerekáldásra, és minden pillanatát meg tudtuk élni. Persze sok nehézség is volt, nem tagadom, de az én racionalista agyamnak tökéletes volt ez a hozzáállás. Ha engem kérdeznek, én azt mondom, arra kell figyelni, hogy tudatos és várva várt legyen a gyerek.
Attila nem félt segítséget kérni, és erre ösztönöz mindenkit: – Mi úgy voltunk vele az esküvő után, hogy jöhet a baba, hát jött is, egy hónap után terhes lett a párom. Nagyon örültünk, és nem is volt semmi gond egészen addig, amíg mind fizikailag, mind lelkileg egyre nehezebb lett a feleségemnek a terhesség. Megijesztett a helyzet, fogalmam sem volt, mi történik vele, és azt sem tudtam, nekem hogyan kellene viselkednem. Elkísértem egyszer a védőnőhöz, aki megérezhette, hogy romokban vagyok, és megkért, menjek vissza egy beszélgetésre. Nekem nagyon sokat segített, hogy elmagyarázott mindent, és tanácsokat adott, hogyan támogassam a feleségemet. Ezek után csakis arra tudok biztatni minden leendő apukát, hogy ne pánikoljanak, hanem beszélgessenek, kérjenek segítséget. Ez nem szégyen, inkább férfias felelősségvállalás.
