Nehéz első trimeszterem volt. Sok fájdalommal, egy böhöm nagy cisztával, aggódással, étkezési problémákkal, váratlan meglepetésekkel. Az igazi nagy sokk az volt, amikor kiderült, hogy én, a 155 centis „kislány” ikreket várok, a „bonus track” pedig, amikor az első nagy genetikai vizsgálaton közölték, szinte biztos, hogy a duó egypetéjű. Utóbbi felállás lényegesen ritkább és szigorúbb orvosi felügyeletet igényel.
Gondolkodtam, hogy az átlagnál nehezebb és fordulatosabb-e a terhescsomag, amit kaptam, vagy egyszerűen csak puding vagyok. Mert milyen már, hogy nem ugrom meg ezeket az akadályokat gazellamódra? Talán kimaradt belőlem az „anyachip”.
Olykor még mindig előbukik belőlem a kérdés, annak ellenére, hogy a végén mindig ugyanoda lyukadok ki: sokaknak ezerszer könnyebb, másnak meg ugyanennyiszer nehezebb. Meg aztán, ez tényleg nem az a cipő, amiben mind ugyanúgy érezzük magunkat, sőt, nagy valószínűséggel nincs két olyan nő sem, akiknek „azonosak a pontszámai”.
Szóval egypetéjűek. Meglepett, hogy ez ennyire meglepett, de egyszerűen nem gondoltam, hogy másodjára is tizenkettőt dobunk. Két egynemű, egyforma gyerek, két tojáska. Mindez tavaly november végén került be a hátizsákomba, tehát közvetlenül azelőtt, hogy eldördült a startpisztoly, és megkezdődött az év végi hajtás – beleértve munkát, ünnepet és egyéb izmos teendőkupacokat. Tény, volt mit sikálni.
Én viszont minden sejtemmel vágytam rá, hogy megálljak kicsit. A hang a fejemben már az első trimeszter alatt is mondta a magáét – még ha akkor még visszafogottan is. De nem vettem tudomást róla, ha másnak megy, nekem is. A második szakaszba érve végképp nem voltam már nyerő formában, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy majd az ünnepek alatt, között és kicsit után – végre minőségi időt töltve a férjemmel is – megpihenek. Igaz, nálunk azok a napok sokkal inkább a nyüzsgésről szólnak, de mégiscsak másfajta fáradtság az, na.
A hajrá kapujában úgy döntöttem, veszek egy nagy levegőt, szemem a célon, de addig meghajtom a szekeret, begyújtom a rakétákat, polipcsápokat növesztek, és villámtempóban pipálgatom a „listán” szereplő tételeket.
Őrületesen nagy hiba volt. Mindenben próbáltam foggal-körömmel jelen lenni, méghozzá ugyanazon a fordulatszámon és hőfokon, mint korábban. Csak épp a terhességemben nem. Mindeközben vártam a várandósság békés útját egyengető „múzsa csókját”, de csak nem akart jönni.
Azzal tisztában voltam, hogy talán többet pörgök, mint egy kismamának kéne, és talán kevesebbet is alszom, de azt nem gondoltam, hogy lelki fronton ennyire elhanyagolom magam – pontosabban ezt az egész folyamatot. Vagy csak nem akartam tudomást venni róla, ebben utólag sem tudok igazságot tenni. Erre persze már csak azután jöttem rá, hogy átszakítottam a fent említett célszalagot.
Másfél hétig 0–24-ben az voltam, aki ikreket vár, akik talán inkább lányok, és hosszú a combjuk, és akik elkezdtek mozogni, legfőképp akkor, amikor letettem magam a kanapéra. Mindenki róluk, a terhességről kérdezett, én pedig csak mondtam és mondtam, mintha nem is lenne más témám ezen a világon. Képeket küldtem a barátnőimnek, hogy lássák, már szükség van a tőlük kapott ruhákra, mert lám, látványosan megnőtt a hasam. Ekkor vettem csak észre, mennyire megváltozott a hajam, a bőröm, és úgy egyáltalán, valahogy másképp nézek ki.
Mindig nagy figyelője voltam a különféle lelki folyamatoknak, szóval nem tudom, hogy mentem el ennyire saját magam mellett, de mégis sikerült. Visszarázódva a hétköznapokba sem tudom azt mondani, hogy olykor nem tolom túl nagy hévvel a talicskát, de eskü, igyekszem.
Továbbra sem gondolom, hogy a terhesség be kell szippantsa minden sejtemet, mint valami babakacajjal kitömött, hipoallergén fekete lyuk, de az sem járja, hogy a legfontosabb játékosok kispadra kényszerüljenek.
Már éppen belejöttem, hogy az első sorban ülök és tapsolok, de – ahogy azt már mondtam – az én terhességem nagykanállal eszi a meglepetéseket, a fordulatokat… De erről majd később.
Szponzorált tartalom
