Burgundia fővárosa egy mustárfajtának adta nevét, ám ennél sokkal érdekesebb hely. Erről beszélgettünk Kreczi Izabellával és Ivády Péterrel.
Hogyan kerültetek ki Dijonba? Mennyit tudtatok a városról?
A képet Ivády Péter készítette
IZA: A főiskolai tanulmányaim alatt kaptam egy lehetőséget, hogy ösztöndíjasként a dijoni ESC Burgundy School of Business-en tanuljak egy szemesztert. 2006 szeptemberében indultunk útnak, és karácsony előtt pár nappal értünk haza.
Először semmit sem tudtunk a városról, talán csak a mustár volt az, ami rögtön beugrott.
Pár héttel az indulás előtt azonban utána néztünk a város történelmének, látnivalóinak a különböző útikönyvekben és az interneten.
Persze, mint kiderült, könyvekből nem lehet megismerni egy várost.
Hol található Franciaországon belül, mekkora város, milyen típusú (régi városka, vagy sok modern része van? Gyárak, vagy mezőgazdaság?)
PÉTER: Dijon Párizstól mintegy 300 kilométerre fekszik délkeleti irányban, nem messze a svájci határtól. A város Bourgogne, vagyis a Burgundiai régió székhelye, így az egyik legnagyobb település a környéken, kb. 150 ezren lakhatják. Mivel Burgundiában a mezőgazdaság a legerősebb ágazat, így Dijonra sem jellemző az iparosodás, hiányoznak a nagy gyártelepek, és amennyire mi tapasztaltuk, a legtöbben a borászatból, mezőgazdaságból és a szolgáltatásokból (étterem, kávézók, pékségek) élnek. A várost még a rómaiak alapították, a középkorban pedig a Dijoni Hercegség volt Európa egyik kulturális és művészeti központja, hasonlóan mondjuk Velencéhez vagy Milánóhoz. Így aztán Dijon hangulatát legjobban a belváros több száz éves házai és a rengeteg templom és katedrális adja vissza. Mivel mi Egerből, egy hasonló felépítésű és hasonlóan régies stílusú városból érkeztünk, rögtön otthon éreztük magunkat.
A képet Ivády Péter készítette
Milyen látnivalókkal büszkélkedhet a város? Melyek a legszebb, legérdekesebb részei?
PÉTER: Amit mindenképp érdemes megnézni, az az antikvárius negyed és a belváros régi épületei. A hercegi palota és az előtte lévő tér, a rengeteg múzeum, a Notre Dame és a többi gótikus templom is megér pár napot, ha valaki Dijonba látogat. Érdemes kisétálni a Lac Kir-hez is, ami egy hatalmas tó a várostól északra, gyalogosan is csak 30-40 perc az út, végig a városon keresztülfutó csatorna mellett.
Hol éltetek a városban? Milyenek voltak az első benyomások?
A képet Ivády Péter készítette
IZA: Egy kis lakást béreltünk egy régi, jó 200 éves ház első emeletén a belvárosban. Igazi franciás hangulat áradt mindenhonnan már az első perctől kezdve, ahogy megérkeztünk. Az ablakunk egy kis kocsmára nézett, nem messze tőle egy Boulangerie, azaz pékség állt, ahol a reggeli croissant-t és baguette-et szereztük be, kicsivel lejjebb az Emil Zola téren pedig körös-körül éttermek és kávézók fogadták a vendégeket.
Egy utcával mellettünk volt a város vigalmi negyede, ahol az éttermeket bárok és kávézók váltották fel.
Így aztán sikerült rögtön az első napon belecsöppenni a város sűrűjébe.
Milyenek voltak az emberek? Volt-e valami különös szokás vagy ünnep, amit átéltetek ott?
IZA: Mint minden francia, a dijoniak is meglehetősen odafigyeltek arra, hogy mindig jól nézzenek ki, ha az utcára lépnek. Az öltözködés mellett a sport és az egészséges (de finom!) étkezés is nagyon fontos számukra, így csak elvétve találkoztunk túlsúlyos emberekkel, viszont annál gyakrabban bicajosokkal és kocogókkal. Úgy tűnt, mindenből csak a legjobbat és legdrágábbat szeretik, legyen szó akár olyan, számunkra apróságnak tűnő dologról is, mint az ásványvíz, amit isznak.
PÉTER: Szeptemberben egy európai néptánc és népművészeti fesztivál volt a városban, amit egy hatalmas felvonulás előzött meg. A különböző országok, illetve francia városok, régiók népviseletbe öltözött táncosai meg-megálltak a kis tereken, kereszteződésekben, ahol eljátszottak egy-egy dalt, és bemutattak pár tánclépést a bámészkodók legnagyobb örömére.
Októberben minden hétvége a bolhapiacról szólt. A környéken lezártak pár utcát a rendőrök, és a lakók közül bárki kipakolhatta a régi bakelit lemezeit, dvd-it, könyveit, festményeit, sőt, az elnyűtt cipőket és ruhadarabokat is. Pár euróért igazi kincsekre lehetett itt bukkanni, csak rá kellett szánni egy teljes napot, hogy az ember végigjárja a szűk kis utcácskákon felállított standokat, asztalokat.
A november már meglehetősen hideg és esős volt, de még így is rengeteg eseményt szerveztek a városban. Az egyik legérdekesebb talán a francia kintornás fesztivál volt, amikor is minden utcasarkon egy-egy mechanikus zenegépet tekerő bácsika szórakoztatta az arra járókat.
Decemberben pedig elindult a karácsonyi szezon, és a belvárosban megjelentek az utcai árusító standok, a gesztenye és churro sütők, a forralt bor árusok.
Miben más az életritmus, van-e különbség étkezésben, vásárlásban, közlekedésben?
PÉTER: Hasonlóan más nyugat-európai ország lakóihoz a franciák is sokkal nyugodtabban és visszafogottabban élnek, mint mi magyarok. Az autósok minden esetben átengedik a gyalogosokat a zebrán, soha nincs tülekedés, dudálás az utakon, sőt, mikor látták a külföldi rendszámot az autónkon, talán még inkább segítőkészek voltak. A vásárlásra is ugyanaz igaz, mint az öltözködésre és az étkezésre: mindenből a legjobbat és lehetőleg a legdrágábbat, de soha nem viszik túlzásba egyiket sem.
Dijonról mindenkinek a mustár jut eszébe. Van-e ennek látható kultusza a városban?
IZA: A legfeltűnőbb talán a rengeteg apró mustáros üvegecske volt, amit az utcai árusoktól lehetett megvásárolni. Ezekben különböző színű és ízesítésű mustárok voltak a rózsaszínűtől a zöldig, szinte minden ételfajtához, húshoz egy-egy fajta. Van persze a városban mustármúzeum és speciális mustárbolt is, ahol csak a legjobb recept alapján készült termékeket lehetett kapni.
Persze Dijonban a mustár mellett még rengeteg egyéb kóstolni való akad, elég, ha csak a burgundit említem. Persze ott van még a kihagyhatatlan dijoni módon elkészített csiga és a város saját itala a Kir, amely egy száraz fehérbor, az Aligoté és feketeribizli likőr keveréke. És akkor még a sajtokat, a croissant és a tucatnyi fajtájú, alakú és méretű kenyeret nem is említettem.
Volt-e kedvenc helyetek, étterem, kávézó, park? Mi az és miért?
IZA: A kedvenc helyünk talán a Canal de Bourgogne kikötője melletti hatalmas park volt, ahová kutyát sétáltatni jártunk. Mivel a belvárosban nem igazán volt zöld terület, ebbe a parkba minden nap kimentünk megfuttatni Frakkot. A város közepén lévő kikötőben holland, német és nem ritkán angol lakóhajók horgonyoztak sokkal kellemesebb és környezetkímélőbb módja ez Európa beutazásának, mint mondjuk az autó.
A képet Ivády Péter készítette
PÉTER: Nagyon hangulatos volt még a botanikus kert, a Notre Dame környéke és az antikvárius negyed a régi fagerendás házaival.
Lettek-e barátaitok?
 |
| A képet Ivády Péter készítette |
IZA:
Sajnos a francia diákokkal nagyon nehéz volt barátságokat kialakítani, mert vagy nagyon zárkózottak voltak vagy pedig nem beszéltek elég jól angolul.Az iskolában velem egy csoportba járó ázsiaiakkal viszont nagyon jó kapcsolatba kerültem, talán azért, mert ők is kívülállók voltak.
PÉTER: Persze azért az átlag francia nem annyira zárkózott. Ha valakitől segítséget, útbaigazítást kértünk, akkor nagyon segítőkészek voltak.
Mi volt az, amit nehezen szoktatok meg ott, vagy amit kifejezetten utáltatok?
IZA: A legnehezebb a kezdeti időszak volt, mikor át kellett magunkat verekedni a francia bürokrácia útvesztőjén. Sajnos a lakásbérlés sem olyan egyszerű, mint itthon, ugyanis nyitni kellett hozzá két bankszámlát, majd szerződéseket kötni a közvetítő irodával, a főbérlővel és a bankkal. Mivel nagyon hiányos volt még akkor a francia tudásunk, így gyakorlatilag azt sem tudtuk mit írunk alá. Nehéz volt bármit is elintézni, mert még a bankokban sem beszél szinte senki angolul, még a fiatalok sem, akikről azt gondoltuk, hogy bizonyára tanulnak valami idegen nyelvet az egyetemen.
|
