A múltkori buszút után a hajó mellett döntünk, és reménykedünk abban, hogy nem ragadunk a folyó közepén. Mivel az út elég drága (35 dollár fejenként), csak turisták utaznak a szárnyashajón, aminek bátran ki lehet mászni a tetejére anélkül, hogy túlképzett biztonsági őr üvöltené le a fejedet. A víz mellett végig cölöpökön álló házak és rizsföldek, elképesztő a szegénység. Az ötödik óra után aztán a hajó hirtelen megáll. Fogalmunk sincs, hogy mi történik, mert ázsiai szokás szerint senki nem mond semmit. Aztán egy ladik kiköt mellettünk és átmászunk. A víz ugyanis a nagy hajónak túl sekély, ezért egy ronccsal jutunk el világ legbüdösebb kikötőjébe. A nyomor a fővároshoz viszonyítva elképesztő, a szigeten lévő bungaló palota ahhoz képest, amilyeneket itt látunk. A házak inkább sufnik, és mindenhol gyerekek rohangálnak, kiságy híján lyukacsos függőágyakból kukucskálnak a legkisebbek.
A szemetet és a konyhákat nem lehet megkülönböztetni egymástól. A kaját kocsikról árulják, de fogalmunk sincs, hogy mit. Azt sikerül kideríteni, hogy a máj és a tészta menő, de a többit képtelenség felismerni.
A szállásunk szerény, de cuki. Lecuccolunk és elindulunk a belvárosba, a cél a Khmer Kitchen, ahol elvileg Mick Jagger is evett. Sült zöldséget kérek csirkével, abból baj nem lehet. Aztán kiderül, hogy a városban érezhető furcsa, nyomasztó illat valami fűszertől van, ami a kajámban is megtalálható. A húst kieszem. A többi megmarad, még szerencse, hogy Szabi zöld borsos csirkéje elég finom.
Sertésnyelvet és művirágot tessék!
 |
| Még több kép itt! |
Aztán irány a piac, ami a legfurcsább azok közül, amiket eddig láttam. Minden kapható a sertésnyelvtől a rambutánon át a művirágig, tényleg minden. Csak csilit veszünk, minden más marad Bangkokra, mert még mindig két hátizsákkal nyomulunk. A piac végén aztán marihuánát és kokaint próbálnak megvetetni velünk, de ellenállunk, egyrészt mert nem élünk vele, másrészt pedig azért, mert tízévesen mindketten láttuk a Bangkok Hilton című sorozatot, ahol Nicole Kidmant kínozzák majdnem halálra egy kinti börtönben. Aztán 1 dollárért hazajutunk, és megisszuk az aznapi gin-tonic adagot, ami a szúnyogok ellen kell.
Másnap hatkor kelünk, és irány a tuktuk, fél óra alatt érünk oda a világ legnagyobb templomegyütteséhez. Angkor egyébként Kambodzsa régi fővárosa, ami egy csata után az 1400-as évek közepén elnéptelenedett. Nagyjából 1 millió ember élt ott a fénykorában. Az 1800-as évek végéig csak legenda volt a létezése, francia kutatók fedezték fel az addigra a dzsungel által visszafoglalt a várost. „Csak” a templomok maradtak meg, az összes palota és lakóépület fából készült, azok megsemmisültek.
Angkor, a felfoghatatlan világ
Az első napon a kevésbé felkapott templomokat nézzük meg, de azok is olyanok, hogy nem hisszük el, amit látunk. Alapvetően kétféle templomot különböztetünk meg egymástól (ami így nyilván végtelenül lebutított magyarázat, de turistaként nem futja többre): hindut és buddhistát, az aktuális király vallásától függött, hogy milyen templomok épültek. A hinduk és a buddhisták azonban sokszor nem fértek meg egymással, ezért a templomok nagy részén a vallásháború miatti harcok tervezték újra a vallási jelképeket. A buddhista templomokban például alig látunk olyan Buddha-szobrot, aminek van feje. A hinduk nemes egyszerűséggel lecsapkodták őket. A buddhista vallási épületek alacsonyak és gazdagon díszítettek, apró szentélyek vannak bennük és kis zegzugos folyosók, amelyek nagy részét már indák és fák nőtték be. A hindu templomok ezzel szemben robusztus, magas épületek, mi ezeket szerettük kevésbé.
Egész Angkor hemzseg a szutykos, szuperszép és nagyon szegény gyerekektől. Mindent egy dollárért árulnak, a szabály az, hogy ennél ne is adj többet. Ők ugyanis tényleg napi egy dollárból élnek, ha ennél többet kapnak, nem tudják értelmezni. A legtöbb egyébként nem árva, a szüleik veszik rá őket a munkára, a nyaralásunk első állomásán találkoztunk olyan tanárral, aki egy Angkor melletti iskolát üzemeltet, és azon igyekszik, hogy meggyőzze a gyerekek szüleit arról, hogy rizsért cserébe, munka helyett inkább engedjék a kicsiket tanulni.
 |
| Még több kép itt! |
Találunk három srácot, akik nem árulnak semmit, csak lődörögnek. Először Szabi tollát próbálják elkunyerálni, majd megkapják a biciklis villogómat, amit elemlámpa helyett használunk. A 9 év körüli kis srácot a frissen szerzett kincs aztán rögtön a banda fejévé teszi, és néhány perc múlva lelkesen világítanak egymás szájába a filléres kacattal.
Egy körül aztán irdatlan meleg kezd lenni, ezért visszamegyünk a városba, ahol Szabi 5 dollárért teljes masszázst kap, én pedig 10-ért beülök egy nagygenerál pedikűr-manikűrre. Furcsa szerszámokkal nyirbálják a bőrt a körmöm mellől, és közben áldom az orvost, amelyik rádumált a hepatitisz-B-oltásra.
Másnap kezdődik a kínai újév, úgyhogy mindenki áldozati oltárral kedveskedik Buddhának. Valaki disznót süt egészben és megeszi a családdal, a vallásosabbak azonban hagyják napozni a párolt kacsát, ami fél nap elteltével irdatlan büdös lesz, már megint rohad az egész város, de sebaj, megszokjuk. Újra bepróbáljuk a piacot, de most valahogy nehezebben bírjuk a szagokat, és mielőtt kitaccsolnánk, elmegyünk, eszünk valamit. Én szokás szerint félrenézem az étlapot és pho speciált rendelek, ami tele van általam sosem látott lényekkel. Egyedül a pacalt ismerem fel, de annak tárolási módját pont fél órával korábban láttam piacon, úgyhogy a leves „sűrűjét” gondosan félrepakolom, és csak levét eszem. Ettől függetlenül egész éjjel azon aggódom, nehogy gyomorrontásom legyen, de ez már csak az én hülyeségem.
Napfelkelte japánokkal
Másnap hajnali 5-re jön értünk a tuktuk, ugyanis az a tervünk, hogy a legnagyobb templomot, Angkor Watot napfelkeltében nézzük meg. Még sötét van, amikor kiérünk, de már ott tobzódik több száz turista. Legtöbbjük japán, akinek fogalma sincs, hogy mi fog történni. A napfelkeltét részben bukjuk, mert felhős az ég, de azért így is gyönyörű. Angkor Wat egyébként azért lett híres, mert ez maradt meg a legjobb állapotban. Hatalmas! Mivel hindu, kell mászni kell rá rendesen, 2 óra alatt nézzük végig az egészet, de még így sem láttunk mindent.
 |
| Még több kép itt! |
Két kisebb templom után aztán jön a második leghíresebb, a Bayon. Szerelmes leszek első látásra, mivel buddhista, nem kell indokolatlanul sokat mászni, az épületek teteje fejeket formáz és viszonylag sok szobor maradt épen. Angkor egyébként annyira „sok”, hogy nehezen lehet befogadni. 23 templomot nézünk meg 2 nap alatt, mindegyiket megmásszuk, kerülgetjük a japán turistákat, és fáradunk. Mire az utolsó templomhoz érünk, én alig élek, pedig az mindegyik közül a legizgalmasabb. A Ta Phrom az a templom, ahol Angelina Jolie a Tomb Raidert forgatta, és ezen látszódik a legjobban a dzsungel ereje. A templom nincs messze a teljes megsemmisüléstől, néhány része teljesen le van zárva, máshol hatalmas fák gyökerei ölelik körbe a falakat. És persze itt is édes, szutykos kicsik gondoskodnak a hangulatunkról. Pózolnak a kamerába, belekapaszkodnak a karodba, és mennek veled.
Hullafáradtan érünk vissza a szállásra, pihenünk, majd elmegyünk enni egy Cambodian Barbecue nevű helyre, ahol minden asztalra kitesznek egy szénnel töltött edényt, aminek a tetején egy lukacsos fémfedő van, a szélén pedig egy 4-5 centi magas perem. A perembe levest öntenek, ebben tésztát és zöldséget főzünk, a tetején pedig húst süthetünk. Nagyon finom, és élvezzük, hogy végre nem kell szószos, fűszeres csuszpájzt enni. Csirkét, sertést, scampit, marhát és krokodilt grillezünk, az utóbbinak semmi különös íze nincs, de legalább elmondhatjuk, hogy ilyet is ettünk. Aztán megisszuk a kötelező gin-tonicot és indulás haza, mert másnap irány Bangkok. Hogy mivel? Taxival, ami vagy megérkezik, vagy nem…
Útinaplónk utolsó részében Bangkokot vesszük be, és kiderül, hogy mi az a pingpongshow…
