Odaléptem hozzá: – Segíthetek? – Igen – jött a válasz. De ezen a rövid úton, amíg a házuk előtti padhoz kísértem, mégis (úgy fél óra alatt) többet kaptam tőle, mint választ az előző kérdésemre.
– 78 éves vagyok – mondta. Mesélt arról, hogy lecsót főzött tegnap, és ma is van még egy kicsi belőle, azt megeszi, ha hazaér. Az egyik szemére vak. Nem tud cipőt húzni a lábára, mert puffadt, ezért papucsban jár. Még belegondolni is borzasztó volt, amikor átkeltünk a zebrán, hogy ő minden bevásárlásnál megteszi ezt az utat. (A negyedéig jutottunk a zebrának, amikor a lámpa pirosra váltott. Innen már csak az autósok türelmében bízhattunk.)
Erősen kapaszkodott a csuklómba, amíg mesélt. – Egyedül élek, a lányom és a férjem is meghalt már. De azért a szomszédaim sokszor rám néznek. – És tessék mondani, szokott járni ki Önhöz az orvos? – kérdem. – Nem, csak felírja, ami kell, és elmegyek a gyógyszertárba érte. De múltkor is ott kellett hagynom ötöt, mert nem volt rá pénzem. Kell enni is – így ő….
Tudj meg többet a néniről a Zacc blogon!
