Édesbúsan pörgetem az Index miskolci képeit, aztán megnézegetem az ózdi kohászati művekről készült videójukat. Örülök is, meg nem is: jó, mert valakinek eszébe jutott, és a téma végre nem a romakilakoltatás, a kocsonya vagy az avasi balhék. És azért nem jó, mert mintha megállt volna az idő. A borsodi szellemvárosok közt látni a szülővárosodat nem túl felemelő. Pedig általában tetszenek a szellemvárosos kalandok és az urban explorerek, akik elhagyott épületeket, elnéptelenedett városokat keresnek fel.
Amikor kicsi voltam, Miskolc még az ország 2. legnépesebb városa volt, gépgyárral, kohóval, kakaókoncertekkel, vidáman csilingelő sárga villamosokkal és gombolyagot gurigató bolyhos cicákkal. Hétfőnként a napközis csoporttal moziba jártunk, és csokoládés kuglófot kaptunk uzsonnára. 12 éves koromban Budapestre költöztünk, és kiröhögtek, mert makukáztam, nem szotyiztam, jöttök helyett azt mondtam, hogy jösztök, levonónak hívtam a matricát és faragónak a hegyezőt. És még ha tudták volna a giringyek, milyen tesznye lajbiban cserpálni! “Sorsod Borsod!” Hja. Ezért aki teheti, veszi a sátorfáját, és elmegy innen, vagy az ország vagy a világ másik végébe- na igen, ezt is felróják a borsodiaknak.
Hát akkor nosztalgiázzunk tovább?
Az amerikaiaknak van indiánrezervátumuk, akár csinálhatnának egyet Borsodból is. Meg lehetne nézni, milyen, amikor megáll az idő. Elnézést, jól hallottam: tényleg bucakemencét fognak nézni a leendő kulturális központban az ózdi gyerekek? És filmarchívum nyílik majd ott? Majd akkor is a kohászatról fognak beszélni nekik, amikor a szemhéjukba épített képernyőn nézik a virtuális valóságot, és gondolatátvitellel fog működni a telefon?
Nincs bajom a hagyománytisztelettel – ésszerű keretek között. Fontos tudni, honnan jöttünk, ez az identitásunk része, oké. A retrót a legtöbb ember szereti, mert érti. Generációkat köt össze, hogy milyen volt a konyhánk, mit néztünk a tévében, hogy gumiztunk és flippereztünk, volt csupasznős tollunk és franciadrazsét rágtunk az M&M’s előtt.
Csak már elegem van a hamis nosztalgiázásból, a retro-tévécsatornából, a retrofesztiválokból, hogy minden a múltról szól. Nem az a baj, hogy ezek létező jelenségek – mert szükség van rájuk – , hanem hogy nincs mellettük más. Ami valami reménykeltő jövőképet festene azoknak a 20-35 éves magyar fiataloknak, akik a felmérések szerint passzívak, magukba zárkózók, zavarosan és bizonytalannak látják a jövőjüket, a környezetet és a lehetőségeiket igen negatívan ítélik meg, és nem mernek kockáztatni. Jól beleragadtunk a múltba révedésbe, nézzük, mi maradt, mi pusztult el, mert ami most van, az nem éppen tetszik.
A héten nagyon pörögtek egy fiatal grafikus, Murányi Kristóf zseniális képei. Kezeket fel, aki nem látott még májkrémes dobozba hamuzó dohányosokat, öntöttvas virágtartókban senyvedő lépcsőházi futónövényt vagy hetyke makkos cipőt fehér teniszzoknival. Murányi Kristóf azt mondja, szó sincs nosztalgiáról, mert amiről ő alkot, az “még jelen van”. Csak azokat a rozzant Ikarus buszokat tudnám feledni! Amikor legutóbb utaztam ilyenen pár hónapja Szabolcsban, több kipufogógáz jött be az utastérbe, mint amennyit a levegőbe pöfögött.
Ózd másik oldala (fotó: Szebeni-Szabó Róbert)
Van, aki nézi, és van, aki benne él
Látom, hogy ami retró, az sikk, az menő – persze csak annak, aki megteheti, hogy maga válassza. Aki megvehetné az Adidast is, de helyette Tisza cipőt húz. Aki Ikea kanapén fekve nézegeti a nyolcvanas évekbeli műanyagbevonatú farost bútorokat. Ők szerencsések, hogy nem a folyamatos múltban élnek, hanem a jelenben, és van jövőjük.
Tudunk mi jobbat is a bucakemencénél. Ki lehetne találni valami újat, és sugárzó arccal nézni a jövő felé. Ó, várjunk csak: valahogy úgy kell csinálni, ahogyan a Szoborparkban is láttuk a szobrokon.
