Gyermekkorom óta problémáim vannak a hegymenettel. Sík terepen bármikor, bármennyit (na jó, ésszerű határokon belül), de ha már emelkedik a terep, akkor gondjaim vannak. Maradandó emlék lesz mindig, amikor alföldi gyerekként a Kékesre vittek a szüleim kirándulni. Hát hogy is mondjam, kellett apukámnak egy ideig szépen, majd határozottan agitálnia, hogy felmenjek gyalog a legmagasabb magyar hegyre. Ennek hatására a következő 30 évben csak felvonóval, vagy autóval voltam hajlandó bármilyen hegy csúcsát megnézni. S akkor jött egy megmagyarázhatatlan helyről az ötlet, hogy norvégiai utazásunk során másszunk fel a Szószék-sziklához.
A Preikestolen, azaz Szószék-szikla 604 méterre magasodik a Lysefjord fölé Stavanger közelében. A kilátás páratlan, még Norvégia viszonylatában is elképesztő. Az úton pedig naponta ezrek másznak fölfelé, hogy félelmet nem ismerve végül kiüljenek a semmi fölé, lábukat a 600 méternyi mélység fölött lógatva.
A korábbi norvég utazásunk során is kacérkodtam már a gondolattal, de a kényelem, a lustaság és a harmincévnyi “én nem szeretek hegynek fölfelé menni” elv erősebbnek bizonyult. Most, 2015-ben, amikor túl vagyunk egy fogyókúrán (de még azért jelentős túlsúlyunk van) és állandóan izomfejlesztést csinálunk, azt gondoltam, hogy meg kell próbálnunk. Az út fölfelé sziklás, helyenként sík a terep, de a 3,8 km jobbára emelkedik, 334 méter tengerszint különbséget kell legyőzni.
Indulás előtt megnéztem néhány videót az útról, s kimondatlanul ugyan, de a gondolataimban mindig ott volt, hogy nem vagyok biztos önmagamban, fel tudok-e menni!
Amikor eljött a mászás napja, s felvettük a bakancsunkat, már egyre inkább elhatalmasodott rajtam a félelem. Sziklákon mászni, ráadásul fölfelé, helyenként oldalunkon a szakadék, kevés a kapaszkodó, nem vagyunk elég ügyesek, soha nem másztunk így hegyet, kövérek vagyunk és kevésbé edzettek – forogtak a negatív gondolatok bennem. S valahol mégis nagyon akartam menni. Elfogott egy mámoros érzés, a hódítás vágya. A siker lehetősége ott lebegett a szemem előtt. Legyőzni önmagunkat, a félelmeinket, kövérségünket, lustaságunkat, kényelmességünket. S kivívni saját magunk és mások elismerését! Induljunk hát, nincs veszítenivalónk, ha megpróbáljuk.
A parkolóba érve már annyi energia gyűlt fel bennem, hogy alig bírtam magammal. Az első 1000 méter alig volt megerőltető, viszont a természet újabbnál újabb csodákat tárt fel.
Még több kép és infó a gyönyörű szikláról és a kilátásról az Élet sója blogon!
