Az egyik az, ahogyan én élem meg. Elég fura érzés ez. Már nem itt teljesen, de még nem is ott, szóval elég sűrűn előfordul, hogy nem találom a helyemet és nem tudok magammal mit kezdeni. Mindamellett belengi a mindennapjaimat egy nagyon furcsa, búskomor, izgalommal átitatott öröm. Örülök, hogy megyek, vágom a centit, tervezgetek, pakolok, ismerkedek, utánanézek mindennek, aminek lehet, szereztem ausztrál szlengszótárt, meg street view-n sétálgatok leendő lakhelyemen. Közben minden nap belehalok kicsit a búcsúzásba.
Jobban szerettem volna, ha ez az egész hirtelen és fájdalommentesen történik, és max. 6 hónap után ocsúdok fel, amikor a St. Kildán iszom a jégbe hűtött chardonnay-t, hogy hupsz, ez már nem a mátrai borozó a Fő utcán. De nem így történik, és néha olyan érzés, mintha kivéreztetnének szépen lassan, aztán kidobnak majd Tullamarine-on, hogy csá, itt van egy porhüvely, egykor életvidám fiatal lány nagy ambíciókkal.
A folytatásért kattints a Grafoterápia caféblogra!
