Januárban jártam Indiában, de nem ez volt az első alkalom. Tavaly három hetet töltöttem ott, akkor első látásra beleszerettem ebbe a nyüzsgő országba. Már egy évvel ezelőtt tudtam, hogy visszatérek. Úgy éreztem, ezt másnak is át kell élnie, ezért most három barátommal utaztam vissza, hogy megmutassam nekik az én Indiámat, ami egy európai számára elsőre zajosnak, koszosnak és zsúfoltnak tűnhet. Viszont az indiaiak kedvessége és vendégszeretete ezt hamar elfeledteti a turistákkal.
A Jaipurban töltött 3 napunk volt talán a legizgalmasabb. Egyik indiai barátom ismerősei – egy muszlim család – vacsorára invitáltak minket. Korábban csak annyit tudtunk, hogy abban a háztömbben, amelyben a család él, összesen 1500-an laknak. Egy 4 emeletes épületről van szó, így számomra, elképzelhetetlen volt, hogy fér el ennyi ember egy ekkora helyen.
A családfő egy idős asszony volt, ő invitált be minket. A földszinten, rögtön a bejárati ajtó mellett volt a konyha. A nők a földön ülve már javában sütöttek-főztek, hogy időben elkészüljön a vacsora. Miután bemutatkoztunk nekik, felkísértek minket a második emeletre, ott volt később a vacsora. Indiában felfelé építkeznek az emberek. Minden szinten egy szoba van, és mindegyik szobában egy egész család él: apa, anya és a gyerekek.
A fiatalok addig élnek szüleikkel, míg meg nem házasodnak.
A muszlimoknál az a szokás, hogy a lányok az esküvő után a férjük családjához költöznek, a fiúk pedig odahozzák feleségüket.
Egy pléd volt leterítve a földre, leültünk körbe. Míg vártuk a vacsorát, sorra jöttek a szomszédok, hogy szemügyre vegyenek minket. A legtöbbjük sosem találkozott korábban európaival, így különösen érdekesek voltunk számukra. Mindegyiküknek volt egy kedves szava, vagy mosolya hozzánk. Később kiderült, hogy a váratlan látogatók szegről-végről mind a család rokonai. Néhány perc múlva a család fiatal tagjai nagy izgalommal mutattak nekünk egy videót a telefonjukon, amin egy kisfiú énekel az indiai The Voice tehetségkutató műsorában. Kiderült, hogy a mellettem ülő félénk srác az, aki időközben jócskán megnőtt. Annak idején harmadik helyen végzett a műsorban, aztán pedig turnézni vitték, még Dubajban is járt – mesélte az édesapja nagyon büszkén. Egy kis noszogatásra aztán dalra fakadt, később pedig édesapja is énekelt nekünk, hogy bebizonyítsa, fia a tehetséget tőle örökölte.
Baráti társaságunk egyetlen lány tagja, Judit közben egy szekrény ajtajára akasztott tűzpiros szárival szemezett. Amint észrevették ezt a lányok, azonnal felajánlották neki, hogy ráadják a ruhát, amiről kiderült, hogy egyikőjük menyasszonyi viselete volt, de náluk az a szokás, hogy a az esküvő után is hordják azt. Juditból pár perc alatt indiai menyasszonyt varázsoltak, még az ékszereiket is felaggatták rá.
Eljött végre a vacsora ideje. Aloo paratha volt az első fogás, ami leginkább a palacsintához hasonlít, csak sós. Különféle szószokat hoztak hozzá (csípőset, savanyút, lencsepürét), mind nagyon finom volt, desszertnek édes aloo parathát kaptunk és teát. Vacsora után közös fotót készítettünk a családdal – emlékbe. Egészen elképesztő volt látni, hogy a ház legidősebb asszonyát mekkora tisztelet és megbecsülés övezte, mindegyikőnket megáldott, hogy boldog és jó életünk legyen.
Ha ő beszélt, akkor mindenki elhallgatott, és megvárta, hogy befejezze.
Tele hassal indultunk el a szállásunk felé, de hangos dobszóra és zenére lettünk figyelmesek. Kiderült, hogy egy esküvői menetbe csöppentünk. Leghátul fehér lovon ült a vőlegény virágkoszorúban, a feje ki sem látszott. Mellette szintén fehér lovon egy kisfiú és egy kislány ültek egymás mögött, nagyjából 3-4 évesek lehettek.
Ők szimbolizálták a gyermekáldást.
Az egész menetet hatalmas, fényes csillárok vették körül, amiket emberek tartottak. Így haladt lassan a násznép egy apró utcában. Egy ideig követtük őket, majd odalépett egy idős férfi, aki megkérdezte, lenne-e kedvünk megnézni a szertartást. Természetesen igent mondtunk. Bementünk a sátorba, ahol csak férfiak ültek.
Egyedüli lányként Judit furcsán érezte magát, de az idős úr megnyugtatta, hogy mivel ő nem muszlim, ráadásul európai, ezért nyugodtan maradhat.
De ha kíváncsi, keres valakit, aki átkíséri a menyasszony sátrába. Judit persze azonnal lecsapott a lehetőségre és elment szétnézni, közben mi vártuk a vőlegényt, akit hárman segítettek le a lóról. Kicsit bizonytalan volt a mozgása. Alkalmi idegenvezetőnktől, az idős férfitől megtudtuk: nem csoda, hogy szédeleg, hiszen órák óta van lóháton, étlen-szomjan. Egy hatalmas szivacsra kísérték, amin már többen ültek, a háttérben pedig egy virágból készült boltív volt.
Aztán hirtelen egy nagy puffanás: a vőlegény elájult. Alkalmi idegenvezetőnk azonnal megnyugtatott, hogy ez gyakori, ne aggódjunk. Szerencsénk volt, mert onnantól kezdve folyamatosan mesélt nekünk a helyi szokásokról. Kiderült például, hogy azért is örülnek nekünk, mert ha egy európai is részt vesz egy indiai esküvőn, az bizony nagy szerencsét hoz az ifjú párnak. Aztán azt is mesélte, hogy a vőlegény és a menyasszony még soha sem találkoztak.
Ráadásul csak azután láthatják egymást először, miután kimondták az igent.
Közben egy férfi felállt a vőlegény mellett a szivacson és a koránból kezdett felolvasni, majd az anyakönyvvezető aláíratott egy papírt a vőlegénnyel, amit aztán átvitt a menyasszony sátrába.
Kiderült, hogy a NŐ DÖNT, vagyis a menyasszonyon múlik, hogy elfogadja-e a vőlegényt férjének.
Az anyakönyvvezető 15 perc múlva tért vissza, majd egy hatalmas durranás hallatszott. Mondanom se kell, annyira váratlanul ért, hogy felugrottam a székről és rögtön körbenéztem, vajon mi történhetett. Csak egy konfettiágyút sütöttek el, ezzel tudatták a násznéppel, hogy a házasság megköttetett.
A véletlen néha furcsa dolgokat szül. Egy esti sétából egy indiai esküvőbe csöppenni, szinte hihetetlen. Ismét bebizonyosodott, hogy a muszlimoknál kedvesebb és vendégszeretőbb emberekkel még nem találkoztam.
