Utazás

„Ez a helyi sörünk, haver. Egyszerűen gyönyörű!” – Egy nap Londonban

London a szigorú brit hagyományok és a kelekótya modernitás, a viktoriánus építészet és a punk, a bevándorlók és a faramuci angol szokások városa, ahol folyik a sör, és minden eladó. Szigorúan szubjektív úti beszámoló a Temze partjáról.

„Nem megyünk sehova” – írja a Waterloo híd aluljárójának betonfalára fújt felirat, alatta a világ leghíresebb street-art művészének, Banksynek a tagje díszeleg. Egy reggeli géppel érkeztem Londonba, hogy interjút készítsek a kortárs bestsellerirodalom egyik legismertebb szerzőjével, E. L. Jamesszel, a Szürke ötven-könyvek írójával. A brit fővároson egyelőre nem látszik, hogy a közelgő Brexit elijesztette volna a befektetőket: mindenfelé építkezések, felújítások és az ezekkel együtt járó forgalmi káosz fogadja a kósza turistát. A Big Ben is jókora állványparaván mögé bújt – a város mégis zsúfolásig tele bámészkodókkal.

Az interjú egy a Greek Streeten megbúvó kis magánklubban, a The Union Clubban volt. A London City Airportról fél óra alatt oda lehet érni, de én persze elszúrtam – DLR, Underground, Overground, Central Line, Jubilee, piros buszok – ebben a városban annyi tömegközlekedési vonal van, hogy komolyabb helyismeret nélkül szinte lehetetlen kiigazodni rajtuk. Elsőre én is rossz járatra szálltam, de szerencsére azért így is odaértem időben a randevúra. Útközben elhúztunk az Abbey Road mellett: a Camdent és Westminstert átszelő út egyik stúdiójában vették fel a sokak által a Beatles valódi hattyúdalának tartott Abbey Road-albumot, és ebben az utcában készült a híres zebrás borítókép is, amit ma is számtalan rajongó próbál leutánozni, sokszor hatalmas dugókat okozva ezzel.

A híres Abbey Road a Beatles lemezborítójáról (Fotó: Robert Alexander/Getty Images)

A Greek Street a Soho egyik hangulatos kis utcája, számos pub, bár, kávézó és étterem van a környéken, köztük a nemrégiben bezárt magyar étterem, a Gay Hussar is. A Kálmán Imre operettjéről elnevezett helyet 1953-ban alapította Victor Sassie, a legendás angol étteremtulajdonos, aki a második világháború alatt a budapesti Gundelben tanulta ki a vendéglátós szakmát. 2018 júniusában történt bezárásáig a hely baloldali képviselők állandó törzshelye volt: olyannyira, hogy egy csapat politikus, újságíró és ügyvéd a sebtében létrehozott „Goulash Co-operative LTD” nevű civil szervezeten keresztül még pénzt is gyűjtött a megmentésére – de sajnos hiába, a tulajdonos Corus Hotels végül csak lehúzta a redőnyt.

Az interjúra szűk negyedórám volt. Jamesről köztudott, hogy nem nagyon szíveli az újságírókat – ezt nekem is bevallotta –, de azért készségesen válaszolt a kérdéseimre (vele készül interjúnkat itt olvashatjátok, a szerk). Lelkesen mesélt a kezdeti évekről, amikor még az Alkonyat-sorozat elkötelezett rajongójaként írogatta az erotikától fűtött fan-fiction történeteket, a klasszikus zene iránti szeretetéről, az Albániában tett utazásairól – és arról is, hogy sztáríróként és egy milliárdos franchise tulajdonosaként miért örül annak, hogy nem ismerik fel az utcán.

A Greek Street házai (Fotó: Profimedia, Press Association)

Miután végeztünk, úgy döntöttem, körülnézek egy kicsit a városban. Párizstól Berlinig, Rómától Isztambulig Európa számos nagyvárosában jártam már, de London eddig valahogy kimaradt a szórásból. Volt még néhány órám a budapesti járat indulásáig, gondoltam, utánajárok, miért szeretik olyan sokan az egykori birodalmi fővárost. Igen ám, csakhogy indulás előtt szinte semmi időm nem jutott rá, hogy felkészüljek erre a látogatásra, ezért felhívtam a szerkesztőmet, aki már többször turnézott itt, hogy megkérdezzem, mit érdemes megnézni. „Menj el Camdenbe!” – javasolta, és én megfogadtam a tanácsát.

A Sohoból Camdenbe gyalog erős negyven perc alatt lehet eljutni. Mehettem volna a Tottenham Court Road-i megállótól metróval is, de mivel Fitzrovián és Sommers Townon a British Museum és a Regent’s Park mellett vezet el az út, úgy döntöttem, inkább sétálok. Jól tettem, hiszen útközben olyan zugait mutatta meg nekem ez az ezerarcú, multikulti város, amiket nem láthattam volna, ha a tömegközlekedést választom.

Regent’s Park a csatorna partján (Fotó: istock)

A Regent’s Park London egyik legnagyobb és legnépszerűbb parkja. Kedd délután is tele volt kocogókkal, piknikezőkkel, kutyasétáltatókkal; az egyik padon egy mangarajzfilmbe illően adjusztált ázsiai kislány telefonált lelkesen Swarovski kristályokkal kirakott iPhone-jával, a másikon egy hetven körüli manchesteri csóka szívta a mezítlábas cigarettát. A Regent’s a város nyolc „királyi parkjának” egyike, a hatalmas, 166 hektáros területen van a Londoni Állatkert és a Regent’s University London is. A középkorban a Barking Abbey apátság tulajdonában volt, de később – miután VIII. Henrik sajátos nősülési szokásai miatt összeveszett VII. Kelemen pápával, elzavarta a katolikus papokat, és megtette magát a saját maga gründolta anglikán egyház fejének – királyi tulajdonba került. Egy ideig vadasparkként szolgált, majd felparcellázták, és kisgazdálkodóknak adták bérbe a telkeket. A mai Regent’s Parkot három XIX. századi építész-ingatlanmogul húzta fel: a John Nash finanszírozásával, James és Decimus Burton tervei alapján épült, csodaszép parkot 1835-ben nyitották meg. A terület egyébként ma is koronabirtok, a közemberek csak „őfelsége kegyelméből és szívességéből” használhatják.

A Regent’s Park északnyugati része mellett keskeny kis csatorna fut, a közel 14 kilométer hosszú Regent’s Canal, amely a Grand Union Canal paddingtoni ágát köti össze a Limehouse Basinon keresztül a Temzével. A csatorna Camdenen is keresztülfolyik – ez London bohém negyede, ahova a tiritarka forgatag, a több száz éves pubok, a remek elektronikus, illetve rockzenét játszó szórakozóhelyek és a – helyi mércével mérve – olcsó pia miatt látogatnak el az emberek. Ide tartok én is.

A Regent’s csatorna a camdeni piacnál (Fotó: istock)

Camden Town az 1700-as évek vége óta London egyik fontos negyede, sokáig itt, a korábbi majorság helyén működtek azok a gyárak, amelyek a várost a XIX. század ipari forradalmának egyik legfontosabb központjává tették. Az 1950-es években még „rossz hírű környéknek” számított – ma az alternatív kultúra fellegvára, ahova hétvégente százezrek látogatnak el. Amióta 1973-ban megnyitották a helyi piacokat, egyre nagyobb a forgalom; korábban csak a több mint százéves múltra visszatekintő Inverness utcai élelmiszerpiac üzemelt itt, de ma már öt további kisebb-nagyobb placcon – köztük a korábbi fűrészüzem helyén nyílt Camden Lock Marketen, a Buck Street Marketen, a Stables Marketen, a Camden Lock Village-ben és egy sajátos hangulatú beltéri piacon, az Electric Ballroomban – is kínálhatják a portékáikat az árusok.

Márpedig portékákból nincs hiány: Camdenben szinte minden kapható, amit az emberi kreativitás és unalom valaha kitermelt; feltűnő kirakataival, színes homlokzatfestésekkel dekorált viktoriánus és György-korabeli házaival az egész negyed olyan, mint egyetlen tiritarka zsibvásár. Én délkelet felől a Regent’s Canal partján sétálva közelítem meg a városrészt, és az első dolog, ami a helyi főutcára, a Camden High Streetre kifordulva a szemembe ötlik, egy hatalmas, sárga-zöld Krisztus-ábrázolás, amely a Made in Brasil nevű kocsma homlokzatát díszíti. Az itteni vállalkozók láthatóan versenyeznek, hogy melyikük tud feltűnőbb-meghökkentőbb cégért rittyenteni magának: a szomszédos üzlet utcafrontján tekergőző kínai sárkány egy „All you can eat for £ 8.80” feliratot vigyáz, néhány házzal arrébb pedig jókora szárnyas Converse csalogatja a shoptúrázókat a környék egyik legmenőbb cipőboltjába.

Camden éjszakai fényei (Fotó: istock)

Camden maga London, itt minden a kereskedelemről és a fogyasztásról szól. A Stables Market bódéi között szédelegve próbálom átvágni magam a tömegen: egy fiatal lány kézzel festett tornacipőket árul, arrébb egy mozgóbüfés kínálja az olasz street foodot, amott „egyiptomi stílusú” ezüstékszerek kaphatók. Minden színes és vibrál. A szürke téglaházak közé szorított piac útvesztőjében tévelyegve szinte sokkos állapotba kerül az ember az olcsó és elképesztő bőségben kínált portékáktól – és én akaratlanul is elgondolkozom azon, hogy a pazarlásnak ez a szemérmetlen, pogány ünnepe évente hány tonna kacattal hizlalhatja a Nagy Csendes-óceáni Szemétszigetet.

Egy percre megállok, hogy lefényképezzem Amy Winehouse – meglehetősen giccses – bronzszobrát. A tragikus sorsú énekesnő ezer szállal kötődött ehhez a negyedhez, 2011 júliusában itt, Camden Square-i lakásában találták meg a holttestét is, miután belehalt az alkoholmérgezésbe. Winehouse szobrát egy brit képzőművész, Scott Eaton formázta meg, aki azt mondta, az alkotással az elhunyt sztár „hozzáállását és erejét” szerette volna megmutatni, miközben „finoman utal a sérülékenységére is”.

Amy Winehouse szobra Camdenben (Fotó: istock)

Miután alaposan kibámészkodtam magam, úgy döntök, iszom egy igazi angol sört, ezért elindulok a környék egyik leghíresebb kocsmája, a World’s End, vagyis a Világvége felé. Az 1690-ben alapított pub – akkoriban még Halfway House-nak hívták – a Camden Town metróállomás mellett áll. A XVII. század végén Mother Red Cap néven üzemelt, jelenlegi épületét 1875-ben építették. Népszerű koncerthelyszín is, mások mellett Dave Stewart, a Eurythmics alapítója, a Cranberries és a Radiohead is fellépett már itt.

A csempézett falú, fakazettás mennyezetű épületben klasszikus angol kocsmahangulat uralkodik. A masszív pultnál többféle sört mérnek, én a Camden Hellsből kérek egy pinttel. A csapos biztosít róla, hogy jól választottam: „Ez a helyi sörünk, haver. Egyszerűen gyönyörű!” – mondja, és a földszinti sarokasztalnál kortyolgatva be kell látnom, igaza van. A Camden Hells tényleg jó; igaz, versenyre sem kelhet a jobb belga, német, cseh vagy lengyel sörökkel – de ez már kultúra, ízlés és szokás kérdése, ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak az angol malátalevekről.

World’s End Pub (Fotó: World’s End Facebook)

Miután megiszom a sörömet, továbbindulok. Camden jó hely, de nekem már fáj a fejem a folytonos pezsgéstől, ezért úgy döntök, kiballagok a Temze-partra, hogy megnézzem a London Eye-t, a Big Bent és a Westminstert. Az út a Hampstead Roadon és a Gower Streeten át vezet, jó ötven perc séta, de útközben legalább alaposan kibámészkodhatom magam. Az elhanyagolt, főleg bevándorlók – indiaiak, afgánok, malájok, közel-keletiek, ázsiaiak – lakta kerületekben jóval csendesebb az élet, mint a város turisták által kedvelt részeiben: egy turbános szikh férfi békésen szortyogtatja a pipáját egy csemegeüzlet lépcsőjén ülve; egy hidzsábos nő két kisfiút vezet kézen fogva, bizonyára a közeli muszlim iskolából sietnek hazafelé; egy vietnámi árus álmosan vakarja a hasát a szatócsboltja pultját támasztva. Hamar magam mögött hagyom a bevándorlónegyedet, a kopott, sokfelé romos házakat nagy, díszes homlokzatú épületek, ápolt parkok váltják, az egyikben egy idős, fáradt tekintetű nő épp galambokat etet, az éhes madarak tollas fergetegként kavarognak körülötte.

Elhagyom a University College Londont, a British Museumot és a Shaftesbury Theatre-t, és lassan beérek Covent Gardenbe. Ez London egyik legnagyobb múltú kerülete, ahol a kedves kis utcákban rengeteg üzlet, étterem, pub és kávézó várja a turistákat. Itt van a Market Hall hangulatos vásárcsarnoka és a Royal Opera House is. A negyed már az ókori Britannia provincia fővárosa, a mai City of London helyén álló Londonium életében is fontos szerepet játszott, később a Westminster veteményeseként szolgált, itt termelték a királyi udvar számára a gyümölcsöket és zöldségeket. A XVII. században a híres klasszicista építész, Indigo Jones építette fel mostani formájában; miután az 1666-os nagy tűzvész után a tehetős polgárok elköltöztek innen, afféle vigalmi negyed lett, ahol kávéházak, tavernák és Betty Careless kuplerájai várták a vastag pénztárcájú vendégeket.

A Covent Garden (Fotó: istock)

A hetvenes években itt működött a punkmozgalom egyik ikonikus klubja, a The Roxy is, ahol olyan zenekarok léptek fel, mint Billy Idol első bandája, a Generation X, a Siouxsie and the Banshees és a Clash. Persze, mint megannyi bátor, a maga idején forradalminak számító szubkultúrát, végül a punkot is legyőzte a kegyetlen kommersz – ma egy Speedo-üzlet működik a klub helyén.

A Covent Gardenen átvágva végül kiérek a Temze-partra. A Viktória rakparton délnek indulok, út közben igyekszem kikerülni a felújítások miatt járdára terelt bicikliseket. Esteledik, alig fél órám maradt, hogy megnézzem a parton álló híres obeliszket, „Kleopátra tűjét” (amelyet Heliopoliszból hozattak ide, miután 1798-ban Nelson admirális a Nílusi csatában legyőzte Napóleon seregét), a London Eye-t és persze a Big Bent. Rohannom kell. A Westminster Bridge-en tolongó tömegből még felhívom videochaten a fiamat, hogy a telefonnal hadonászva mutassak neki valamit a városból. Nevet, amikor meglátja a hatalmas óriáskereket, aztán elkomorodik, és kéri, hogy siessek haza – de persze ne felejtsem el a vásárfiát sem. Megígérem neki, hogy másnap meglátogatom, és a Westminster metrómegálló felé indulok. A lépcsőről még vetek egy búcsúpillantást a városra: a Parlament előtt nagy csapat maradáspárti aktivista tüntet, hangos rockzene szól a térre telepített hangszórókból, a folyó felől fújó szél vadul lobogtatja a kezükben lengetett Union Jackeket.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése