Egy karabinerre, egy drótkötélre és egy beülőre bízod az életed, de megéri

Indítsuk onnan, hogy: tudod, mi az a tériszony? 

A Webbeteg erre azt a választ adja, hogy „tériszonynak vagy akrofóbiának nevezzük a talajtól való bizonyos mértékű eltávolodáskor jelentkező félelmet. Egyénenként változó, hogy a tünetek mennyire kifejezettek, és mekkora magasságtól kezdenek jelentkezni. A tériszony a specifikus fóbiák közé tartozik. A fóbiák olyan félelmi zavarok, amelyek bizonyos helyzetekhez vagy tárgyakhoz kötődnek.” A Wikiszótár mindehhez hozzáteszi, hogy a magasság látványa, tudata rosszullétet, pánikot, mozgásképtelenséget vált ki. Tehát: akinek tériszonya van, közel se menjen egy átcsúszó drótkötélpályához (továbbiakban: csúszkapályához, zipline-pályához), mert pánikba eshet. 

Panelgyerek vagyok, egy tíz emeletes ház kilencedik emeletén nőttem fel, a bejárati ajtó előtti közös erkélyről Káposztásmegyertől egészen a Népstadionig láttam, és attól a pillanattól kezdve, hogy átláttam a korlát felett, nézelődtem is sokat – magasról hatalmas tereket belátni számomra élvezetes, és egyáltalán nem ijesztő. Az osztálytársaim is telepi kölykök voltak, az iskolai kiránduláson sosem okozott gondot, hogy mondjuk felvittek minket a Nagy-Szénásra (meglepő, de hallottam már, hogy egyesek az oda vagy erdőben, vagy széles réteken vezető útról fordultak vissza tériszonyra hivatkozva), és bárkire rájött volna a félsz, sőt: a János-hegyi Erzsébet kilátóban nem egyszer a tanárnak kellett szólnia, hogy ugyan fáradjunk már le a korlátról. A Rám-szakadékon röhögve mentünk végig nyolcadikban, a Spartacus-ösvény pedig még a legszűkebb részein sem okozott gondot. Persze, ha a lakótelep tömbjeinek a tetejéről naponta parancsol le a gondnok, akkor ebben nincs is semmi meglepő.

Csúszkapályáról általános iskolában (1978-as születésű vagyok) még nem hallottunk, drótkötélpályát pedig azok az osztálytársaink láttak sűrűn, akik szüleinek volt annyi pénzük, hogy mehettek síelni, de ők sem mondták, hogy egy ülőlift félelemkeltő lenne, és később, amikor már felnőttként síelni kezdtem, nekem is csak a jobb szélső hochkari felvonóban jutott eszembe, hogy na, itt a semmi közepén vagyok, és ez rémesen zavaró, miközben a szlovéniai Vogel síközpont egyszemélyes ülőliftjét is könnyedén vettem. Felnőtt életem során már tengernyi szűk, keskeny túraúton végigmentem, de a tériszony elmaradt, bármilyen magasan is voltam. „Szerencsés vagy” – mondták többen, és mondták sokszor, mert az utóbbi 15 évben láttam már embereket berezelni, rosszabb esetben bepánikolni, ha magasan álltak meg, például kiléptek egy szirtre az erdőből. Egy csúszkapálya könnyedén gerjeszt félelmet az erre fogékonyakban, még az az apró kalandparkok maximum 150 méteres, 5 méter magasan kifeszített pályái is, de most nem ezzel foglalkozunk. Mutatunk egy videót a Bad Gastein-i Flying Waters pályáról, ami kezdetnek talán megteszi, de innen még bőven emeljük a tétet.

Ez a pálya nem tempós, cserébe szép, egy hatalmas vízesés előtt (ami ráadásként a városban zuhan lefelé) Európában máshol talán el sem csúszhatsz, de ennél jóval izgalmasabb például a sátoraljaújhelyi Zemplén Kalandpark átcsúszó pályája, ami gyors és hosszú is, ahogy a park weboldala is elmondja: a Szár-hegy és Magas-hegy közötti 1036 méter akár 80 kilométer/órás sebességgel egy zipline-on is megtehető. Az országban ennél hosszabb egybefüggő pályát nem találni, és gyorsabbat sem.

Ehhez csak részben hasonlítható a visegrádi pálya, ami rövid szakaszokból áll, cserébe sokáig tart végigmenni rajta, Bognár Péter és Kovács Eszter kollégánk egyszer élőben közvetítette az etapot: 

A szakaszos felbontást tekintve a szlovéniai Bovec feletti pálya hasonló, de a méretét és a sebességét tekintve köszönőviszonyban sincs a visegrádival, az meg ízlés kérdése, hogy látványban a Dunakanyar vagy a Kanin csúcsa alatt terülő völgy tetszik jobban – mindkettő szép, mindkettő másért.

A boveci pályához az Aktivni Planet szervez csúszásokat, a felszerelést Bovec belvárosban kell felvenni. A muri a belvárosban kezdődik, ahol hat másik fazonnal beültetnek egy lepattant dzsipbe, feltekerik a hangerőt, és a városból gyorsan kihajtva egy félórás hegymenet és zötykölődés veszi kezdetét az erdei úton. Menet közben bömböl az AC/DC (vagy a lakossági technó), a túravezető közben hátrafelé magyaráz. Az út érinti a Kanin-Sella Nevea sípályához közlekedő kabinos felvonó középső állomását, de onnan még bőven megyünk felfelé, majd egyszer csak állj, kiszállás, innen nincs tovább. A túravezető itt a völgynek háttal állva elmondja, hogy ez az a pont, ahol még vissza lehet fordulni, szóval ha valaki esetleg betojt, akkor tessék, vissza lehet ülni az autóba… vagy indulás az erdőbe. Rövid gyalogtúra veszi kezdetét, szaknyelven mondva erős kaptatón haladunk, majd éles váltással lefelé evickélünk, mígnem megállunk a próbapályánál. Egy túrához két autóval viszik fel az embereket, maximum 14 főre két túravezető jut, akik a körülbelül 30 méter hosszú próbadróton meg is mutatják, hogyan kell szabályosan beleállni, mármint ülni a csúszásba, majd segítenek felvenni a beülőt, és élesben ki is próbálhatod, amiről magyaráztak, miszerint:

• hogyan kell szabályosan ülni,
• hogyan kell fékezni (egy vastag, érdes tenyerű kesztyűt kapsz, amivel erősen rá kell nyomni a drótkötélre),
• és hogy melyik az a póz, amivel a leggyorsabban mehetsz.

„Jó, de mi van, ha nem gyorsultam fel eléggé, és mi van, ha a rossz póz miatt megdob a szél?” – vetődik fel a kérdés mindenkiben. Tengernyi bizonytalanság lesz úrrá rajtad a gyakorlatozás közben, mivel ott eszmélsz rá, hogy annál több kell itt, mint hogy nem félsz a magasban. Választ kapsz minden kérdésedre, megmutatják azt is, hogy mi történik, ha megállsz a pálya közepén, és hogy miként húzd magad a következő megállóig. Aztán, ha ez is megtörtént, irány az erdő. Szűk túraút vezet az első fémrámpáig, ami még bőven a fák közt bújik meg, az első túravezető gyorsan felcsatol és elcsúszik, majd sorban követi őt 14 ember, végül a kettes számú túravezető csúszik. A fák között még nincs semmi gond, de a fák közül uszkve 30-40 kilométer/órás tempóval kicsúszva nagyjából ez a látvány fogad: 

Fotó: slovenia.info

És ebben a szépségén túl van valami ijesztő is, hiszen úgy 350 méterrel a völgy felett felett suhansz. A drótokon veszettül fel lehet gyorsulni, a testtartásra figyelni kell, na meg a fogadó rámpán a túravezetőre, aki a sisakját felül csapkodva jelzi, hogy ideje fékezni. Fékezel is, ha kell, szépen lassan becsúszol, lecsatolnak, és vársz. A kettes drót tandemcsúszás, kell a súly, hogy átlendülj(etek), a hármas pálya a leggyorsabb, a négyes egy fokkal lassabb, de ott nem erdőből erdőbe érkezel, hanem egyenesen egy sziklafalnak. A falba a már ismert vasrámpát kalapálták, ott állsz rajta a semmi közepén (másfelől nézve a mindenség közepén), és vársz a sorodra, hogy átcsússz az utolsó, közel 700 méteres pályán, vissza a fák megóvó körébe. 

Fotó: slovenia.info

A végén újfent erdei séta következik, a szíved dobog, próbálod felfogni, hogy milyen jó volt, és hogy egyébként micsoda idiotizmusnak tűnik, hogy két karabinerre, egy beülőre és egy vastag drótpályára bíztad az életet. Nem mindegy, ha megérte? Visegrád, Sátoraljaújhely, Bovec, Ausztria… szinte lényegtelen, mindenütt jó.