Három nap kellett Vietnámban, amíg rájöttem, hogy valójában semmit sem értek. Addig belekapaszkodtam abba a tudatba, hogy az élet szabályai tulajdonképpen Délkelet-Ázsiában is ugyanazok, mint Budapesten vagy Chilében, hiszen végső soron születünk, házasodunk, eszünk, alszunk, meghalunk – ez már elég a biztonsághoz, nem?
Szükségem volt erre a bizonyosságra, különben nem tudtam volna eljutni sehova sem, nem tudtam volna működni, teljesen elvesztettem volna magamat valahol Saigon és Phu Quoc között a reptéren, a dzsungelben vagy a motorosokkal tömött országúton. Három nap után aztán egy főút melletti kis szállóban a Mekong-deltánál, kezemben a fejre húzható, teljesen értelmetlen szúnyoghálóval végre ledobta az agyam az ékszíjat, és beismertem magamnak, hogy
én itt nem értek semmit. Egyáltalán semmit. Hiányoznak a kódjaim, a kulturális referenciáim, és fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem, csoda, hogy megfelelően teszem egyik lábamat a másik elé.
Addigra landoltam Saigonban, ahol arcomba csapott a bűz, a monszun, a sűrű pára és az iszonyú meleg keveréke, és meg kellett tapasztalnom, milyen teljesen másnak lenni, mint mindenki, aki körülvesz, milyen érzés letagadhatatlanul idegennek és kakukktojásnak lenni, világítani, akaratlanul kitűnni a külsőmmel.
Az igazi Vietnám?
Majd megérkeztem egy szigetre a világ végén, amelynek a létezése is bizonytalan volt számomra eleinte, és vaksötétben eljutottam egy ténylegesen létező bungalóig, hogy másnap felfedezzem a tengert az utca végén a sitthalomtól és a bambuszkerttől számított száz méteren belül. Láttam nyúzott krokodilt, önkényesen meggyilkolt kagylót, hallottam büszke mondatot arról, hogy kobráktól már nem kell félni, mert azokat jól kiirtották, találkoztam csodálkozó szemekkel és vágyakozó arcokkal, amelyek arra utaltak csak, hogy „európai” vagyok, ami ott úgy hatott, mintha a mennyországból ereszkedtem volna le a pokolba, mintha Európa a Kánaán volna, a Hely, ahonnan minden jó dolog származik; később igyekeztem kompot találni a folyón, ám ehhez szó szerint bokáig érő folyékony szemétben kellett sétálnom nyári szandálban, miközben az út menti viskókban idős nénik ültek egyetlen asztal és tévé mellett napszítta, piszkos párnán, száraz, ráncos arcukat nem túl komoly érdeklődéssel fordítva felém; aznap pedig, amikor már nem bírtam tovább az új élményeket, és mint egy indiánnak, le kellett ülnöm egy szikla mellé, vagy legalábbis a hotelemben kora délután, hogy utolérjen a lelkem, mert már semmit sem értettem, szóval épp a harmadik napon megnéztem az úszó piacot is a Mekongon.
Fotó: iStock
Mekong, vízi benzinkúttal
Sötétben indultunk a guide-ommal, saját, hatalmas csónakba szálltunk, egy idősebb nő vezette, a folyón éppen kelt fel a nap mögöttünk, kirajzolódott a hömpölygő Mekong a rengeteg, turistákkal tömött csónakkal és hajóval, a világos, narancsos napsugarakkal, és a vízben úszó elképzelhetetlen mennyiségű szeméttel, amiben az olajtól a nejlonszatyron át a fröccsöntött dinoszauruszig minden volt, és ami bizonyára számos olyan dolgot is tartalmazott, amelyről nem tudtunk, és amelyet nem volt kedvünk megnevezni.
Tankoltunk egy vízre helyezett Shell-kútnál, amelyet egy kutya őrzött vidáman, majd megláttuk a számtalan úszó viskóra hasonlító bárkát: krumplit vagy gyümölcsöt árultak apró fedélzetükön, belső terük a budapesti konyhámnál kisebb lehetett, viszont egy család mellett egy egész baromfiudvar is eléldegélt bennük, különös tekintettel a kakasokra. A hajók oldalán ruhákat szárítottak, nők hatalmas vájdlingokban mostak és mosogattak, férfiak lógatták a lábukat – láthatólag ezen a számomra teljesen lehetetlen helyen, a vízen úszva éltek tíz négyzetméteren, rettenetes piszokban és szörnyen fáradtan.
Úszó benzinkút a Mekongon
Amikor már egy kanálison befelé hajóztunk, vízparti lakhelyeket is láthattunk. Földre épültek, de még mindig az volt az érzésem, hogy egy átlagos Tisza-túrán komfortosabb a szállás a sátorban, és ebben a percben a fröccsöntött dinók, a bugyogó olajos víz és a bimbódzó, vad part menti növényzet között gyorsan felrémlett az összes lényeges problémám, szinte mindet fel tudtam sorolni a mocskos Mekongon suhanva a brummogó motoros csónakban. Olyanokat, mint a gyakori szomorkodás az életem állásán és a kapcsolataimon, vagy mint az életkérdéseim, miszerint jó úton járok-e, min kellene változtatnom, lesz-e elég pénzem, és van-e út, ami a boldogsághoz visz. Ó, az út, mekkora illúzió, a luxusemberek luxuskérdései – ébredtem rá, mert miközben itt néztem ezeket az életeket, rá kell jönnöm, hogy ilyesmin az gondolkodik, akinek van rá ideje.
Az ÁNTSZ ajánlásával
Aznap kezdtem leadni az igényeimet az étkezéssel kapcsolatban is. A rizsmanufaktúra, amelyet meglátogattunk az idegenvezetőmmel, szabad levegőn szárította a tésztalapokat, fogyaszthattunk is belőlük a végén, és senkit nem érdekelt, hogy legyek garmadája szállt rájuk, nekem pedig három nap alatt annyit be kellett látnom: vagy semmit nem eszem, vagy gyakran olyat, amit piszkos kézzel mostak, ismeretlen edényekben, rovarok szálltak rá, és az ÁNTSZ azonnal tiltólistára tenné, ez nagyjából a minimum. Olyat, amit az útikönyvek tiltanak, amit senki nem javasol azok közül, aki nincs a helyszínen – ez van, vagy a semmi. Nem számít, hogy kákabélű vagy; az ételallergiára lehet kicsit figyelni, ha sikerül, végtére is több a rizs, mint a búza, de nagyjából ennyi. Döntsd el, hogy élni akarsz-e. Én eldöntöttem. Amit képes volt a gyomrom bevenni, azt beletoltam, bár hosszú távú barátságot kötöttem a széntablettával, és néha lassan szűnt meg a belső remegésem, ha egy utca sarkán lévő bódéban kínáltak meg érthetetlen ételekkel.
Ha Long Bay Fotó: Yarden Harosh
Tekerés néma kutyák között
Az úszó piac után az idegenvezetőm biciklitúrára vitt a Mekong egyik kanálisa mellett, a tűző napon szűk utakon suhantunk óriáslevelű növények alatt, házak mellett, amelyek kertjében a kutyák is elnyúltak, és egyetlen hangot sem hallattak, ha odaértünk. Megijesztettek a csöndes kutyák, egykedvűnek láttam őket, ami akkor is zavart, ha nem szeretem az ugatást. A vékony házigazdák függőágyban várták, hogy elmúljon a meleg, mások pedig nyers húst szállítottak egyik helyről a másikra – természetesen fedetlenül.
A szag és a látvány annyira ismeretlen volt számomra, hogy úgy éreztem, sosem találok vissza, ha most itt hagynak. Egyvalamit tudtam néha megragadni mint ismerőst, a szocializmusban eltöltött gyerekkorom nyomait – mert bár az egyik meglátogatott pagodánál az egyetemisták repkedő drónoknak táncoltak, a helyi látogatók mégiscsak olyan ruhákat viseltek, mint anyám annak idején kicsi koromban, olyan pirosat, pöttyöset, térdig érőt, és még a hajukat is éppen hasonlóan hordták, copfban és frufruval, ettől pedig egy pillanatra úgy tűnt, mintha megint gyerek lehetnék egy nagyon furcsa helyen. De ez nem volt elég ahhoz, hogy magamra találjak. Az úszó piac napján, hátam mögött a csöndes kutyákkal, a mocskos kanálissal, a kobrátlan erdőkkel mégis kénytelen voltam besötétíteni délután négykor, és megbékélni azzal, hogy ekkora ismeretlennel még nem találkoztam. Mert valójában nem értem, hogy lehet egy párnával és egy plazmatévével élni, a földön ülve, egy baromfiudvarral utazva a folyón, tonnányi szeméttel a vízben, olyan illatok között, amelyeket még sosem éreztem.
Le kellett mennem egy vízesésen
A legjobb vízesések DaLatban vannak, ezt minden turista tudja, az is, aki a Mekongnál megáll egy pillanatra, hogy magához térjen. DaLat jó hely, az ország belsejében található, megnyugtatja az érzékeket: franciák alapították a várost, éppen azért, mert a klímája hasonlít az európaira. Ezt egyből érezni lehet, ahogy a reptéri busz ablakát kinyitják, és beárad a fenyőerdők illata a kellemes, száraz meleggel együtt, ami nem izzaszt halálra, csak éppen megkap – az ember szinte otthon érzi magát Dél-Vietnám után.
És DaLatban nekem kellett az a vízesés. Előre tudtam, de másfél napomba telt, míg eldöntöttem, hogy kiválasztom a legmesszebbit, legnagyobbat és legdrágábbat. Eldöntöttem, hogy nem százas sorban fogok tessék-lássék leereszkedni valamelyiken, ahogy a legtöbb turista, hanem akkor már csináljuk rendesen; ha már soha az életben nem próbáltunk semmi, de semmi extrémet, akkor ne úgy-ahogy kezdjük el, mert nem akarok én itt egyedül langyoskodni.
Fotó: Groovy Gecko Tours
Véletlenül vagy az isteneknek hála, de a legjobb céget találtam meg: a tulajdonosnak, Trinnek, egy fiatal, de idősnek látszó, szálfa termetű helyi férfinek saját vízesése volt ugyanis a várostól nagyjából fél órányi autó- és még fél órányi rémületesen félelmetes dzsipútra, melynek során többször majdnem beleborultunk a vörös színű sárba. Persze nem teljesen saját volt a szikláról hosszan ömlő, spriccelő víz, igazából csak bérelte, úgy nagyjából kábé ötven évre az egész földterületet, és naponta tíz-tizenkét ember mehetett le rajta szigorú és figyelmes kísérőkkel. Egy dombon kellett gyakorolni, majd máris az első részen leereszkedni. Egyelőre alig 10-12 méternek tűnt a szakasz, de halálfélelem fogott el, amikor az izraeli fiú után elindultam én is a kötélbe kapaszkodva – túléltem. Olyan volt az egész, mint egy vizsga, amikor azt mérik, hogy mennyire tudsz jelen lenni – tessék, lehet, hogy gyakoroltad, lehet, hogy jógáztál, esetleg meditáltál, most nézzük, de tudj róla, hogy az életed a tét. Vagy olyan, mint egy felszólítás, egy felkiáltójel, hogy akkor nézd csak, most ömlik az arcodba a víz, és egy kötél tart, de az ötödik szakaszban már a szikla fenti peremét nem látod; hogy lentről mit ordítanak, azt nem hallod.
Függsz ebben a térben, ahol csak az érzékeid vannak, igen, megfulladsz, ha nem fordítod el a fejed, és nem mégy arrébb, igen, eltörhet a lábad, ha rosszul ütődsz a sziklának, úgyhogy felejtsd el az összes mantrádat, felejtsd el a jógalégzésedet, az összes szerettedet is, és rohadtul csak a sziklára koncentrálj, a lábadra meg a vízre, mert érted, itt nincs más – jó, még a kötél, de ennyi. Vagy itt vagy, vagy nem vagy.
És abban a teljesen érzékelhetetlen időben, amíg leereszkedsz, nem történik más, mint hogy élni próbálsz, tapintod a keménységet, támasztod a lábad, a víz csurog az arcodról, fröcsög a szemedbe, alig látsz, az izmaid túlzottan is feszülnek, a közepén a teljes elveszettségnek nem engedsz, és folytatod, aztán végül megérkezel, csurom vizesen, kissé remegve lépkedsz a vízben, de már sík felületen, kirobban valami az ereidből, és egy időre tényleg úgy érzed, hogy ez jobb talán még a szerelemnél is.
Fotó: Groovy Gecko Tours
Végül még meg kellett mászni egy iszonyúnak tűnő dombot, hogy visszajussunk a kiindulási pontra a fenyvesek mellett, majd el kellett menekülni az eső elől, ami bezárhatott volna minket az erdőbe, de persze, hogy sikerült, és Trin mindenkit hazavitt a szállására. Engem tett ki utoljára a hostelem előtt, de előtte még rám nézett, és megkérdezte, hogy mégis mit csinál errefelé egyedül egy ilyen nő, mint én, és nem félek-e, hogy elrabolnak, én pedig bután néztem, hiszen itt soha senki nem kezelt még mellékesen sem másképp, mint egy férfit, úgy, ahogy odahaza szokás. Mondtam, hogy hát nem, nem igazán, mire ő nevetett, én pedig rájöttem, hogy bókolni akart, amitől még az állán lévő bibircsókból kinőtt három szál hosszú szakáll dacára is szinte meghatódtam, és ahogy rám nézett, volt benne valami kedves, mint amikor valaki véletlenül meglát engem mélyebben, ki tudja, mit, de valamit megpillant a külsőm, a kalapom vagy a hátizsákom vagy a testem mögött. Jól esett, hogy ez az ember most megérzett belőlem egy részt – vagy legalábbis úgy tűnt akkor.
Kellett aztán a dzsungel is
De persze nem hagytam abba a kalandot a vízeséssel, hogy is tehettem volna? Vagy negyvenen ültünk néhány nap múlva az észak-vietnámi túrabuszban, életkorilag 2 és 99 között, és elég hamar elkezdtem kételkedni abban, hogy ez az a dzsungeltúra lesz, amit előzőleg elképzeltem. Akkor nyugodtam csak meg, amikor ötünket kiraktak egy külön út mentén, a nemzeti park bejáratánál, és akkor kezdtem el ismét kételkedni, hogy pontosan ezt akartam-e, amikor fél órával az elindulás után már egyetlen száraz ruhadarab sem volt rajtam, de előttünk állt még öt hegy.
Fotó: Yarden Harosh
A dzsungel kabócahangjai hullámokban érkeztek, a hasmenésnek esélye sem volt helyet találni magának, az út egy ember vékonyságúra szűkült, és a sziklák sok száz apró, hegyes kiszögellése kis híján összeszurkálta a lábunkat. Úgy tűnt, hogy aki elindult, az vagy végigmegy, vagy ott marad. Az eső időnként eleredt, de ez kevéssé számított, mert a nedvesség úgyis annyira átitatott minden ruhát, mint ha egy folyóból léptünk volna ki. Hat lány követett egy mosolygós, gondtalan, elképesztő erejű, vékony vietnámi férfit, akinek az angoltudása alulról sem karcolta az elementary levelt, de ennek ellenére minden helyzetet megoldott. A dzsungel nem szép, de mindenképpen izgalmas, főleg pedig embert próbáló: csak be kellett lépni, és meg is értettük, hogy amerikai katonának miért nem lehetett esélye ilyen terepen. Ha nem ismered az éghajlatot, ha nem tudod, mi az a pára, és hogy kell mozogni a félelmetesen kiszámíthatatlan emelkedőkön, itt csak olyat kapsz, amihez nem vagy hozzászokva.
Az erdő a fullasztó légkörével teljesen beszippantott, és végül teljesítménytúrává változtatta a kirándulást, amelynek a végén egy helyi faluban hátradőlhettem, hogy basszus, ezt is megcsináltam, bár nem értem, hogyan. Amikor leereszkedtünk, már Milka-teheneket láttunk zöld legelőkön, mintha a dzsungel sűrűje sehol sem volna, és az egyik lány a csapatunkban nem a megterheléstől lenne rosszul, hanem csak úgy véletlenül, mellékesen és érthetetlenül. Aztán biciklire ültünk, és letekertünk az öbölbe, ahol a tenger kékeszöldje és a kőkorlát mintája úgy megnyugtatott, mintha a nagymamámnál lennék gyerekkoromban. Hajóval jutottunk a sziget fővárosába, Cat Bára, a túravezetőm motorral vitt haza, csak egy dolgot kellett csinálnom közben: a kezemmel támasztani a bukósisakomat, hogy ne essen le. Meglehetős biztonságban éreztem magam, de aki nem hajlandó motorra ülni, az ugyanúgy ne menjen Vietnámba, mint aki tiszta ételt szeretne enni. Mellesleg pedig én, aki sosem ültem motoron előtte, aki nem másztam vízesésen és nem túráztam dzsungelben korábban, aki kockázatot csak igen sajátos módon vállaltam, beláttam, hogy motoron ülni jó. Vízesésen menni, úh, basszus, de mennyire. A veszélyes dolgok, amiknek mersz hiányában nem lett volna helyük egy másik életemben, így, hogy túléltem őket, olyanok voltak, mint amikor végigmos a hőség után az eső, vagy átráz a váratlan gyönyör. Hozzájuk lehetett volna szokni egészen könnyen.
Fotó: Yarden Harosh
És hogy miért mentem oda? Ki tudja már? Megtalálni magam biztosan nem akartam, unom, hogy mindenki folyton keresgél, de igen, annak talán örültem volna, ha egy jobb verziómmal térhetek haza a legvégén. Csakhogy a harmadik napon, amikor behúzódtam az indiánsziklám mellé a Mekong-parti hotelben, amikor rájöttem, hogy itt minden idegen, és semmit sem értek, egyúttal azt is felfedeztem, hogy még ebben a nem-értésben is csak önmagam vagyok, és nem lehetek más, és akkor is csak magamat kapom, ha hét határon átmegyek. Ennélfogva jobban teszem, ha megnézem a hét határt, és nem magamat bogarászom –legalább tudni fogom, mennyire más a vietnámi kávé íze, de főleg az illata, mint a budapestinek, milyen a nedves levegő nyomása a bőrömön, a cigaretta terjengő szaga Hanoiban, a saigoni motorok elképesztő bűze és a tizenharmadik pho leves már-már bántó egyeníze. Végtére is ez a semminél sokkal, de sokkal több, és hogy én ezt tökegyedül, ráadásul vidáman végigcsinálom reptértől a dzsungelig és vissza, na, azt ki gondolta volna? Én mondjuk biztosan nem.
