A Gánti Földtani Parkot a Bagoly-hegy egykori külszíni bauxitbányájában még 1997-ben létesítették, miután a külfejtést végleg leállították. Bár a marsi viszonyokat megidéző tanösvény mindössze 2 kilométer hosszú, az ember órákra el tud veszni benne, a vörös ezer árnyalatával, a kőzetek izgalmas textúrájával, a vad növényezettel ugyanis nem lehet betelni. Én egészen pontosan 3 órán keresztül bolyongtam a piros dombok között, és arra gondoltam, hogy középiskolás koromban vaktérkép és megannyi ikon helyett mennyivel könnyebben megértettem volna az ásványkincsek témakörét, ha azt ezen a helyen magyarázzák el nekem.
A bányában rövid leírások frissítik fel az ember megfakult geológiai tudását a földkéreg mozgásáról, a lemezek összeütközéséről, földrengésről és hegyképződésről, aminek emlékeit 56 millió évvel később ez a bánya is őrzi: az itt látható kőtömbökön világosan láthatók és megtapogathatók azok a folyamatok, amelyek két határfelület, a dolomit és a bauxit találkozásánál mentek végbe.
Ahogy azt anno bemagoltam, a bauxit jellegzetes színét a vas-oxid adja, amely nemcsak egy, de ezer árnyalatot kölcsönöz az ércnek: a sárgás barnától a vörösön át egészen a sötétszürkéig – nincs olyan festőpaletta, amelyből ennyi színt ki lehetne keverni.
Gánton a bauxitkitermelés 1926 és 1987 között, öt helyszínen folyt, az évek során pedig mintegy 16 millió tonna bauxitot termeltek ki itt. A bányászok kezdetben kétkezi munkát végeztek, 12 órás műszakban dolgoztak, minden második szombatjuk volt csak szabad, idővel aztán 8 órára redukálták a pokoli munkaóráik számát, és bevezették a 3 műszakot is. Eleinte mindössze 80 bányász dolgozott itt, a fejlesztéseknek és a gépesítésnek köszönhetően azonban számuk 1200-ra nőtt, őket az alábbi munkakörökbe osztották be: lapátosok, baggerosok, fúrósok, hányósok, sínfektetők, szerelők és vontató motorosok.
A kitermelés a felszín közeli területeken indult és haladt egyre mélyebbre, az ércet és az azt fedő kőzeteket vízszintes szeletekben fejtették ki. A bányából vett mintát mindennap laborban vizsgálták.
A bánya látványa nemcsak a Marsot idézi meg, de egy véresen tátongó sebre is emlékeztet, amit az ember ejtett a föld testén. A seb pedig nem túlzás, a beavatkozás teljesen átírta a környezetet. Mivel a legtöbb bauxitbánya a karsztvízszint alatt helyezkedett el, ezért a vizet megállás nélkül szivattyúzni kellett. A Dunántúli-középhegység karsztvízrendszerére ez a beavatkozás komoly hatással volt, harminc év alatt annyi vizet szívtak el, hogy a karsztvízrendszer 100 métert süllyedt, a Tapolcai-tavas-barlangból eltűnt a víz, a Hévízi-tó vízutánpótlása akadozott, a tapolcai mocsár- és lápvidék, illetve a tatai mocsár és a csákvári nedves rétek kiszáradtak.
De átrajzolta a környezetet az érckitermelés mellékterméke, a nagy vastartalmú vörösiszap is, amit zagytárolókban szikkasztanak. Ez az anyag könnyen visszakerül a környezetbe, és megváltoztatja a vizek kémhatását, szikesedést, a növényzet pusztulását okozza. A bányában található információs tábla azt is elárulja, hogy Magyarországon a környezetbe kerülő nátronlúg mennyisége eléri a 100 ezer tonnát.
Miután a bányát bezárták, megkezdődött a rekultiváció, vagyis a terület környezetben való visszaillesztése: termékeny talajtakaróval borították a területet, és olyan növényeket telepítettek ide, amelyek bírják a mostoha körülményeket (pl. fekete fenyő). Idővel persze nemcsak az ember, de a természet is elkezdte begyógyítani a testén ejtett vörös sebet, mára pedig megannyi hálás növényre (galagonya, gyertyán, kőris, kökény, kankalin) bukkanhatunk.
Bár a bánya tényleg olyan, mint egy holdbéli, pontosabban marsbéli táj, minden csendes és mozdulatlan, a szél, a csapadék, a felszín alatti vizek és a gravitáció szüntelenül dolgoznak, a kőzetek a mélyben állandó mozgásban vannak.
Nézd meg a bauxitbányát kisfilmünkön is!
Videó: Illés Ákos