Ahogy arról mi is beszámoltunk, november 12-én, 76 éves korában meghalt Mehran Karimi Nasszer vagy ahogy önmagát szerette nevezni, Sir Alfred, a különc iráni menekült-életművész, aki 1988 és 2006 között, 18 éven keresztül élt a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren, miután menekültstátuszát igazoló papírjait elveszítette (legalábbis így szól a hivatalos verzió). Nasszer élettörténete meglehetősen – mondjuk így – regényes, és tele van hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb fordulatokkal, szóval elég nehéz belőle kihámozni az igazságot.
Csak röviden: jómódú, középosztálybeli iráni család sarjaként született, és egészen normális életet élt, mígnem az apja korai halála után az asszony, akit addig az édesanyjának hitt, el nem árulta neki, hogy a szülőanyja valójában nem ő, hanem Nasszerék skót házvezetőnője volt (vagy nem). 1972-ben Bristolba ment egyetemre, hogy jugoszláv közgazdaságtant tanuljon (megdöbbentő, de ez utóbbi tényleg igaz, bármekkora hülyeségnek is tűnik), a hetvenes évek közepén pedig Mohammad Reza Pahlavi iráni sah diktatórikus rendszere ellen tüntetett, ezért Teheránban börtönbe vetették, megkínozták, majd kiutasították az országból az iráni hatóságok (ez valószínűleg nem egészen így történt).
A férfi ezután számos országba nyújtott be menedékkérelmet, és hosszú-hosszú küzdelem után végül az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának (ami egyébként nem egy ember, ha nem egy intézmény) köszönhetően 1981-ben menekültstátuszt kapott Belgiumban. Nasszer aztán egy ideig Belgium és Franciaország között utazgatott, illetve próbált bejutni Angliába, hogy megtalálja állítólagos skót édesanyját (mindhiába). Pár alkalommal börtönbe is került fél-legális státusza miatt.
Miután egyszer kirabolták, és eltűnt minden irata, 1988-ban Londonból visszaküldték Párizsba, ahol tanyát vert a repülőtér egyes termináljában, illetve egyesek szerint a férfi valójában a Nagy-Britanniába tartó komp fedélzetén adta fel az iratait Brüsszelbe valamilyen okból, és azt hazudta, hogy ellopták őket. Az ügyét egy neves emberi jogi ügyvéd, Christian Bourget vállalta el, aki tíz évig küzdött azért, hogy a férfi új személyazonossági iratokat kaphasson, és végre elhagyhassa a Charles de Gaulle-t.
1992-ben egy francia bíróság úgy döntött, hogy mivel legális úton került az országba, a repülőtérről nem utasíthatják ki, de nem is kaphat engedélyt arra, hogy Franciaország földjére lépjen. Belgium meg csak úgy lett volna hajlandó új okmányokat kiállítani számára, ha személyesen jelentkezik, erre meg ugye nem nagyon volt lehetőség.
Bár 1995-ben a belga hatóságoktól nagy nehezen megkapta volna az engedélyt, hogy beléphessen az országba, ha hajlandó egy szociális munkás felügyelete mellett élni és dolgozni, Nasszer visszautasította az ajánlatot, mivel ő továbbra is az Egyesült Királyságba akart volna eljutni, ahogy azt eredetileg tervezte. Később Franciaország is felajánlotta számára a tartózkodási engedélyt, de ő nem volt hajlandó aláírni a papírokat, mivel azokban iráni (és nem brit) állampolgárként szerepelt, és nem tüntették fel a kívánt nevét, a Sir Alfred Mehrant.
Sir Alfred Mehran a Charles de Gaulle repülőtéren (Fotó: Christop Calais/VIP Images/Corbis via Getty Images)
Szóval Nasszer továbbra is a párizsi repülőtéren élt, ahol kényelmesen berendezkedett, és valóságos látványossággá vált az évek-évtizedek során: többnyire a Paris Bye Bye bár környékén lehetett megtalálni, ahol a naplóját írta, rádiót hallgatott és pipázott, esetleg meghívatta magát a McDonald’sba valamelyik tisztelőjével, vagy a terminál első szintjén egy piros padon ült és elmélkedett. Nasszernek négy fivére és két nővére volt: mind magasan képzett, nyelveket beszélő, középosztálybeli teheráni értelmiségiek, akik tisztában voltak azzal, hogy testvérük milyen helyzetbe került, azonban úgy vélték, hogy a férfi „pontosan olyan életet él, amilyet szeretett volna” és bizonyára van „valamiféle mesterterve” (ez utóbbiról azért nem vagyunk teljesen meggyőződve). 2006-ban kórházba került, majd egy párizsi hajléktalanszállón élt, a hírek szerint viszont az utóbbi időben ismét feltűnt a repülőtéren.
Nasszer önéletrajza 2004-ben jelent meg (az egyik korabeli kritika szerint „mélységesen nyugtalanító és zseniális”), története pedig inspirációként szolgált Steven Spielberg ugyancsak 2004-es filmjéhez, a Tom Hanks főszereplésével készült Terminálhoz, noha az inkább csöpögős romantikus komédiába hajló alkotás korántsem volt olyan érdekes, mint Sir Alfred Mehran szürreális ámokfutása. Bár a Tom Hanks által játszott, rokonszenvesen csetlő-botló kelet-európai figura a legkevésbé sem emlékeztetett a Charles de Gaulle repülőtér különös iráni remetéjére, Nasszer állítólag 250 ezer dollárt kapott a DreamWorkstől, cserébe a megfilmesítési jogokért.
Mondjuk ezzel az erővel a hollywoodi filmstúdió akár másnak is odaadhatta volna ezt a pénzt, hisz nem Mehran Karimi Nasszeri volt az egyetlen, aki hosszú évekig élt (vagyis él, jelen időben) egy repülőtéren. Igaz, a többiek, akikről itt lehet megnézni egy hosszabb listát, nem lettek ennyire híresek. Íme, a három rekorder (akik alighanem soha életükben nem ültek még repülőgépen)!
A brazil Denis Luiz de Souza már nagyjából 22 éve, azaz az ezredforduló óta lakik a São Pauló-i reptéren, habár időnként kijár onnan. A férfi nagy valószínűséggel valamiféle súlyos pszichológiai zavarral vagy szellemi fogyatékossággal él, és alighanem az otthoni problémák miatt költözött a reptérre: rövid, hiányos mondatokban beszél, és nehezen érti meg az összetett fogalmakat, így elég nehéz kideríteni, hogy pontosan mi is történhetett vele.
Mindenesetre amíg betartja a repülőtér szabályait, addig senki nem küldheti el onnan, hisz egy közintézményről van szó.
A reptéri dolgozóktól rendszeresen kap ruhát, élelmiszert és egyéb nélkülözhetetlen dolgokat, de elmondása szerint idővel azért inkább saját lakásba szeretne költözni.
A hatvanas évei közepén járó, kínai Wei Jianguo 2008-ban költözött be a pekingi nemzetközi repülőtérre, de csak az elmúlt években vált belőle kisebb nemzetközi híresség. A férfit választás elé állította a családja: vagy leszokik az alkoholról és a dohányzásról, vagy minden hónapban átadja nekik az államtól kapott ezer jüanos (kb. 52 ezer forintos) ellátását.
Jianguo tudta, hogy ha minden pénzét a családjára bízza, aligha fog tudni italt és cigarettát vásárolni, ezért összecsomagolta a holmiját és lelépett.
A férfi, aki alig húsz kilométerre lakott a reptértől, eleinte vasútállomásokon éjszakázott, aztán a kettes terminál felé vette az irányt. Azt mondja, azért választotta azt, mert az a legmelegebb, így sohasem fázik. A repteret ritkán hagyja el, ha valamit vásárolnia kell. A reptérlakó férfinak húsz éve volt utoljára munkája egy gyárban, de leépítették, mert a negyvenen túl már túlkorosnak számított. Egy darabig próbált új állást találni, de már jó ideje feladta. A reptér személyzete békén hagyja a férfit: azt mondják, alapvetően nem zavar senkit, csak néha hangoskodik, ha kicsit többet iszik a kelleténél. Egyébként arról híres, hogy teljes hangerőn hallgat kínai operákat a kis rádióján.
Hasonlóan járt a török Bayram Tepeli is, aki körülbelül 27-30 éven keresztül élvezte az isztambuli Atatürk reptér kényszerű vendégszeretetét. A férfi 26 éves korában hagyta el szülővárosát, az északnyugati Bursa tartományban található Gemliket különféle családi problémák miatt, és 1991-ben érkezett Isztambulba. Egy takarítócégnél talált munkát, és egy ideig munkásszálláson élt. Később a főnöke a repülőtérre küldte:
„A volt főnököm egy nap azt mondta, hogy talált nekem egy olyan munkát, ahol már nem kell szállást keresnem. Akkor jöttem ide” – mesélte egy négy évvel ezelőtti interjúban. Bár egészségügyi állapota miatt később kénytelen volt felmondani, úgy döntött, hogy továbbra is a repülőtér termináljában marad, mivel arra nem volt pénze, hogy lakást vagy legalább egy szobát béreljen. 2019-ben aztán bezárt a reptér, és így az 56 éves Tepelinek is mennie kellett: azóta a Sabiha Gökçen nemzetközi repülőtér lakója.
