Egy fiatal nő és a lánya ül szorosan egymás mellett, hosszú hajuk kibontva, egyenesen a kamerába néznek. Idilli is lehetne a kép, a családi verandán, de a tekintetük valami mély és fájdalmas traumáról mesél. Túlélők. Az elkészült fotó előtt nem sokkal a saját szemük előtt tört ketté, majd tűnt el a jeges óceánban az elsüllyeszthetetlennek hitt Titanic. A család férfi tagja a hajón maradt, számára, ahogy még sokaknak, nem volt elegendő mentőcsónak, ami a túlélésüket biztosította volna.
Mrs Harvey Collyer Charlotte fennmaradt írásos beszámolójából pedig kiderül, milyen borzalmasak voltak a hajó végórái azok számára is, akik a szerencsének köszönhetően túlélték a tragédiát. A 2224 utas és a személyzet kétharmada került a hullámsírba.
A Titanic az óceánjárók fénykorában készült, ez volt az az időszak, amikor a vezető hajózási társaságok egymással versengtek, hogy kinek a hajója a nagyobb, az elegánsabb, a gyorsabb, a biztonságosabb. A Titanic gigantikus méretei minden eddigi luxushajót felülmúltak: a hajó teste hozzávetőlegesen négy nagyvárosi háztömböt tett ki, 269 méteres hosszával és 28 méteres szélességével. A sebessége elérhette a 24 csomó (megközelítőleg 44,4 km/h) sebességet. 9 fedélzetén majdnem 400 első osztályú, közel 200 másodosztályú és megközelítőleg 300 harmadosztályú kabin kapott helyet.
A férőhelyek száma meghaladta a 3500 főt. Az első osztályú jegyár 900-4500 dollárba került, a másodosztályúért 66 dollárt, míg a harmadosztályért 36 dollárt kellett fizetni.
Ma már azt is tudjuk, hogy több sorsdöntő hiba és körülmény összjátéka generálta a hatalmas tragédiát, amely 1912. április 14-én éjjel 23.40-kor következett be az Atlanti-óceán északi részén. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában végzett vizsgálatok szerint a Titanic túl gyorsan ment, Edward J. Smith kapitány nem figyelte a jéghegyeket, továbbá nem volt elég mentőcsónak a fedélzeten. Mindemellett az árbockosárban nem volt távcső, illetve az SS Mesaba brit kereskedőhajó rádiósai nem megfelelően adták át a később sorsdöntőnek számító figyelmeztetéseket a jéghegyről. A hajó három órán belül elsüllyedt a 4 ezer méteres mélységbe.
A Titanic kapitánya, Edward Smith és kutyája (Fotó: AFP PHOTO / SOUTHAMPTON VÁROSI TANÁCS)
Charlotte mindezt túlélte és pontosan le is jegyzetelte anno az óceánjáró utolsó óráit és a személyes tragédiáját, amire úgy indultak el, mint életük nagy kalandjára. Az első napok tapasztalatai afelől biztosították őket, hogy jól döntöttek, amikor megvették Amerikába a hajójegyet.
Titanic, április 11.
Drága anyukám és apukám!
Hihetetlennek tűnik, hogy kint vagyunk a sós tengeren, és innen írunk nektek. Nos, drágáim, eddig nagyon jól érezzük magunkat, az időjárás gyönyörű, a hajó pedig csodálatos. Nem tudjuk leírni szavakkal, olyan, mint egy úszó város. Nem is gondolnád, hogy egy hajón vagy. Alig mozog, olyan nagy, hogy még nem éreztük rosszul magunkat, ma érünk Queenstownba, ezért gondoltam, hogy ezt a levelek közé teszem. Southamptonban szép búcsút vettünk, Mrs. S és a fiúk másokkal együtt búcsúztattak minket. New Yorkban újra postázni fogunk, aztán amikor Payette-be érünk. Sok szeretettel, ne aggódjatok miattunk. Mindig szerető gyermekeitek
– írta Harvey Collyer szüleinek a Titanicról, aki pár nappal később több ezer utassal együtt a hullámsírban végezte. A család, mint megannyi utas, nagy reményekkel lépett a Titanic fedélzetére, az volt a tervük, hogy Amerikában, a „Ígéret földjén”, a barátaikhoz hasonlóan „megcsinálják a szerencséjüket”, illetve Charlotte tuberkulózisban szenvedett, és úgy gondolta a férje, jót tesz neki egy szárazabb éghajlat. Harvey egyébként templomszolga, az egyháztanács tagja és harangozó volt, valamint egy élelmiszerboltot is vezetett a városban. Charlotte, a felesége szintén a templomban dolgozott. A családot nagyra becsülték a közösségükben, az elutazásuk előtti napon a szomszédaik sorra meglátogatták őket, hogy elbúcsúzzanak tőlük, délután pedig a gyülekezet tagjai meglepetést szerveztek Harvey-nak. Másnap a család némi készpénzzel és személyes holmival útnak indult. A Titanic fedélzetére a 31921-es számú közös jegyükkel szálltak fel, ami 26,5 fontba került. A hajó pontban 12:00-kor indult a southamptoni kikötőből. Harvey Collyer több levelet is írt a szüleinek, amikor a hajó az írországi Queenstownhoz közeledett, de Charlotte is lejegyzetelte az első benyomásait, és azt is, hogy a fedélzetükről jól látták a hajó nagyszerű búcsúztatását és a hatalmas tömeget.
„A Titanic csodálatos, sokkal pompásabb és hatalmasabb, mint amiről álmodtam. A többi hajó a kikötőben olyan volt mellette, mint a kagylóhéj, és ezek, ne feledje, az amerikai és más hajótársaságok hajói voltak, amelyeket néhány évvel ezelőtt még hatalmasnak gondoltak. Emlékszem, egy barátom azt kérdezte tőlem: »Nem félsz a tengerre merészkedni?« De most én voltam az, aki magabiztosan válaszoltam.
Mi? Ezen a hajón?Még a legnagyobb vihar sem tudna ártani neki.
A nő azt írta beszámolójában, hogy az út első napjain kicsit tengeribeteg lett, de április 14-én már kutya baja sem volt. Vacsora után a kabinjába ment, és már épp pihenni készült, amikor bejött hozzá egy stewardess, aki kedvesen megkérdezte tőle: „Tudja, hol vagyunk?”Az úgynevezett Ördöglyukban” – mire Charlotte visszakérdezett: „Mit jelent ez?”
Azt, hogy ez az óceán egy veszélyes része. Sok baleset történt már a közelben. Azt mondják, hogy a jéghegyek egészen idáig sodródnak. Kezd nagyon hideg lenni a fedélzeten, lehet, hogy most is jég van körülöttünk!
– mondta, majd csendben behúzta maga mögött a kabin ajtaját. Charlotte nem izgatta fel magát, a jéghegyekről szóló beszéd nem ijesztette meg, sőt, ő úgy értelmezte a stewardess szavait, hogy a legénység éberen figyel a veszélyre. A hajó a szokásos tempóban haladt, valamivel tíz óra után lehetett, amikor a férje bement hozzá még pár szót váltani, majd elkezdtek lefekvéshez készülődni. Ekkor hallották a hatalmas csattanást, és érezték, ahogy a hatalmas hajótest megrázkódik.
A Titanic indulásra készen (Fotó: Albert Harlingue / Roger-Viollet via AFP)
„Olyan volt, mintha a hajót egy óriási kéz ragadta volna meg, aztán még egyszer és még egyszer: majd a Titanic újra megállt” – emlékezett vissza az ütközés pillanataira. A férje azonnal kisietett a kabinból megérdeklődni, hogy mi történt, de megnyugodva tért vissza a szobába, „Jéghegynek ütköztünk – egy nagynak –, de nincs veszély. Egy tiszt mondta nekem!” – mondta lazán. A nyugalom azonban nem tartott sokáig, ugyanis a folyosóról közeledő lábak dobogását hallották, több száz ember rohant a fedélzet felé. A fiatal nő beszámolója szerint nem kiabáltak, de érezhető volt a mozgásukon a félelem. A némán szaladó emberek látványa a veszély elől menekülő patkányokra emlékeztette az asszonyt. Charlotte belepillantott a szemközti tükörbe, és meglátta a férje sápadt arcát. Harvey szinte dadogva adta ki az utasítást: „Jobb, ha mindannyian felmegyünk a fedélzetre, és megnézzük, mi a baj.”
„Kiugrottam az ágyból, és a hálóruhám fölé vettem egy köntöst, majd egy cipőt húztam. A hajam leengedve volt; de sietve hátrakötöttem egy szalaggal. Ekkorra a hajó, bár nem haladt előre, mintha kissé előrebillent volna. Felkaptam a lányomat, Marjorie-t, úgy, ahogy volt, a hálóingében, magam köré tekertem a White Star kabinos takaróját, és elindultam kifelé az ajtón. A férjem rögtön utánam. Egyikünk sem vitte ki a kabinból a holmiját; emlékszem, hogy még az óráját is ott hagytuk a párnáján. Egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy visszatérünk.”
De sajnos nem így történt. A sétálófedélzetre érve nagy tömeget találtak, ahol a tisztek nyugalomra intették az embereket, ám nem sokkal később előbukkant egy férfi, aki a fűtők között dolgozott, a keze véres volt, az arca szénporos, és azt mondta, hogy a hajó tíz percen belül el fog süllyedni… Charlotte azt is leírta, hogy a későbbiekben nem engedték fel azokat az embereket, akik odalent a hajótestben dolgoztak, és még sok-sok fedélközi utast sem, nehogy pánikot keltsenek. Az egymástól kérdezősködő emberek lármáját elnyomta egy szörnyű kiáltás: „Engedjétek le a csónakokat! Először a nőket és a gyerekeket!” Valaki újra és újra ezt a mondatot kiabálta:
Előbb a nők és a gyerekek! Először a nők és a gyerekek!
A visszaemlékezése szerint eleinte nyugodtan engedték le a csónakokat, amiben alig öten-hatan ültek csak, a harmadik már félig tele volt, amikor egy matróz karon ragadta Marjorie-t, elszakította az anyjától és a csónakba lökte. Még arra sem kapott esélyt, hogy elbúcsúzzon az apjától! „Te is!” – kiáltotta a férfi a nőnek: „Te is nő vagy! Ülj be abba a csónakba, vagy már túl késő lesz” – kiabálta a matróz. A fedélzet mintha megcsúszott volna a lábuk alatt. Éles szögben megdőlt; a hajó ekkor már gyorsan süllyedt, az orrával lefelé.
A Titanic utasainak mentése egy korabeli illusztráción (Fotó: Getty Images)
„Kétségbeesetten kapaszkodtam a férjembe. Nem tudom, mit mondtam neki; de mindig örülni fogok annak, hogy nem akartam elhagyni őt” – emlékezett vissza a szívszorító búcsú pillanataira, mielőtt az erős férfikarok ki nem tépték a férje öleléséből. „Hallottam, hogy a férjem azt mondja: »Menj, Lotty! Az Isten szerelmére, légy bátor, és menj! Majd én helyet foglalok egy másik csónakban«” – emlékezett vissza a férje szavaira. De a férfiak többsége ekkorra már jól tudta, hogy nincs annyi csónak, amivel mindenki el tudna menekülni a hajóról. Lottyék lélekvesztője hatalmas csobbanással ért a jeges vízbe, és amikor nagy evezőcsapásokkal távolodtak a hajótól, akkor látták meg, hogy a Titanic láthatóan és gyorsan süllyed.
Soha nem fogom elfelejteni a Titanic szörnyű szépségét abban a pillanatban. Előredőlt, fejjel lefelé, az első része a víz alatt volt
– mesélte a nő, hozzátéve: „A zenekar zenéjén kívül semmilyen hang nem jutott el hozzánk, amit furcsa módon most először hallottam. Ó, azok a bátor zenészek! Milyen csodálatosak voltak! Élénk dallamokat játszottak, ragtime-ot, és a végsőkig kitartottak. Csak az óceánnak volt ereje némaságba fojtani őket. Ebből a távolságból lehetetlen volt bárkit is felismerni a fedélzeten, de mindenhol embercsoportokat láttam. Keresztbe tett karral a mellkasukon, lehajtott fejjel álltak. Biztos vagyok benne, hogy imádkoztak” – mesélte Charlotte, majd azt is elmondta, hogy a Titanic a szemük előtt tört ketté.
A tat egyenesen felemelkedett, és mint egy felemelt mutatóujj, hosszú másodpercekig állt a jeges óceánban, majd eltűnt az éj sötétjében.
„Csak ekkor aludtak ki a fedélzeti elektromos lámpák. Mielőtt eljött a sötétség, emberi testek százait láttam a roncsba kapaszkodni vagy a vízbe ugrani. A Titanic olyan volt, mint egy nyüzsgő méhkas; de a méhek emberek voltak; és most megtörték a némaságukat. Olyan szörnyű kiáltások zengtek a fülemben, amilyeneket még soha nem hallottam. Elfordítottam az arcom, de a következő pillanatban körülnéztem, és láttam, hogy a hatalmas hajó második fele olyan könnyedén csúszik a felszín alá, mint egy kavics a tóba. Mindig úgy fogok emlékezni erre az utolsó pillanatra, mint az egész katasztrófa legszörnyűbb másodperceire” – festette le a szörnyű süllyedés látványát, és az azt követő perceket, amikor az emberek a jeges vízben haldokoltak. Esélyük sem volt a túlélésre. Ahogy azt a Leonardo Dicaprió-s Titanic című mozifilmben is láthattuk, a mentőcsónakokba túl kevés embert ültettek (főleg az első és a másodosztályról, rengetegen haltak meg a fedélközben), ezért néhány csónak visszafordult a vízben küzdő emberekért. Charlotte csónakjában is hallották a segélykiáltásokat az úszó roncsok felől, de Lowe tiszt azt mondta néhány nőnek, akik arra kérték, hogy menjenek értük vissza, hogy a kétségbeesett emberek felborítanák a csónakot.
„A többi megmenekült mentőcsónakot kerestük. Négyet vagy ötöt találtunk, és Lowe úr átvette a kis flotta parancsnokságát. Elrendelte, hogy a csónakokat kötelekkel kössük össze, hogy megakadályozzuk, hogy bármelyikük elsodródjon, és elveszítsük a sötétben.” Ezután szétosztotta a csónakunkban lévő nők nagy részét a többi csónak között. Így szinte egy egész üres csónakot kapott, és amint lehetett, elindult a túlélők keresésére.
A Titanic mentőcsónakjai a túlélőkkel (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)
„Nem messze attól a helytől, ahol a Titanic elsüllyedt, találtunk egy mentőcsónakot, amely fejjel lefelé lebegett. A gerince mentén körülbelül húsz ember feküdt. Szorosan egymás mellett, kétségbeesetten kapaszkodtak; de még a legerősebbek is annyira átfagytak, hogy néhány pillanat múlva már biztosan az óceánba csúsztak volna. Egyenként felvettük őket a fedélzetre, és megállapítottuk, hogy közülük négyen már nem élnek. A halottakat a tengerbe engedtük. Az élők a csónakunk fenekén fetrengtek, némelyikük úgy gügyögött, mint egy őrült” – mesélte, hozzátéve, hogy végül több embert is kimentettek, de egyre különösen emlékszik. Kötéllel rögzítette magát törékeny tutajához, amihez törött zsanérokat használt. Úgy tűnt, mintha halott lenne, mert kiabáltak hozzá, de nem válaszolt, és a tiszt is habozott, hogy megmentsék-e.
„Mi értelme lenne?” – mondta a tiszt.
Valószínűleg már halott, és ha mégsem, akkor is vannak mások, akiket jobban megéri megmenteni, mint egy japcsit!
– ejtette ki a döbbenetes szavakat, majd végül meggondolta magát, és visszamentek érte. A japánt felhúzták a fedélzetre, és az egyik nő a mellkasát, míg mások a kezét és a lábát dörzsölték. A férfi rövid idő múlva kinyitotta a szemét. A saját nyelvén szólt hozzájuk; aztán, látva, hogy nem értik, feltápászkodott, a feje fölé nyújtotta a karját, a lábával úgy csinált, mint egy toporzékoló gyerek, és körülbelül öt perc múlva már majdnem visszanyerte az erejét. Az egyik matróz a közelében olyan fáradt volt, hogy alig tudta húzni az evezőt. A japán odasietett, félrelökte, majd megfogta az evezőt, és sebesen húzni kezdte.
Jelenet James Cameron Titanic című filmjéből (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
„A mindenit!” – motyogta a tiszt, aki korábban még azt mondta, kevesebbet ér egy japán élete: „Szégyellem magam azért, amit a kis szerencsétlenről mondtam. A magamfajtát mentettem volna, ha lett volna rá lehetőségem” – tette hozzá. A nő úgy emlékszik, hogy a japán egészen addig evezett, amíg a Carpathia hajnalban meg nem érkezett. Talán négy mérföldnyire állt meg tőlük, és a feladat, hogy átevezzenek hozzá, hatalmas kihívás volt, mivel mindenki teljesen átfagyott. Sok nő segített az evezőknél, és a csónakok egymás után kúsztak át az óceánon a várakozó hajó oldalához. Kötéllétrákat eresztettek le hozzájuk; de a nők olyan gyengék voltak, hogy csoda, hogy néhányan közülük nem estek vissza a vízbe. Amikor a csecsemők és kisgyermekek megmentésére került sor, az még nehezebb volt, hiszen senki sem volt elég erős ahhoz, hogy egy plusz terhet cipeljen. A Carpathia egyik postása oldotta meg a problémát. Leeresztette az üres amerikai postazsákokat, és így húzták fel a kicsiket biztonságban.
„Végül mindannyian ott álltunk a Carpathia fedélzetén, több mint hatszázhetvenen; és az ezt követő jelenet tragédiája túl mély ahhoz, hogy szavakba öntsem. Alig volt olyan, akit ne szakítottak volna el férjétől, gyermekétől vagy barátjától. Vajon az elveszett ott van-e maroknyi megmenekült között? Kétségbeesetten rohanhattunk csoportról csoportra, kutattuk az arcokat, neveket kiáltoztunk és végtelen kérdéseket tettünk fel.
Titanic-túlélők a Carpathia fedélzetén (Fotó: Library of Congress/Corbis/VCG via Getty Images)
Egyetlen túlélő sem ismeri nálam jobban a csalódás és a kétségbeesés keserű kegyetlenségét. Egy férjet kellett keresnem, egy férjet, akiről azt hittem, hogy az egyik csónakban megtalálom. Nem volt ott; és ezekkel a szavakkal tudom a legjobban befejezni a Titanic történetét.
Charlotte nem sokkal később újra férjhez ment, és 1916. november 28-án, 35 évesen halt meg tuberkulózisban. Második férje, James Holme kevesebb mint három évvel később, 1919. március 22-én halt meg, és a kis Marjorie-t nagybátyja, Walter Collyer vadőr és családja nevelte fel, akik a Surrey állambeli West Horsley-ben éltek egy farmon.