„Nem mintha ennek nálunk is különösen nagy tere volna, de mint érdekes új pályát megemlítem még a repülő stewardess munkakörét. Aki hajón utazott, ismeri azokat az ügyes, szolgálatkész, kellemes modorú női alkalmazottakat, akik a hajón utazók minden kényelméről gondoskodnak. Most, amikor egyre többen utaznak repülőgépen és léghajón és pedig nem órákig, hanem napokig tartó utakat tesznek meg, a léghajózási társaságok is alkalmaznak erre a munkakörre nőket.
Hogy a levegőt könnyebben megszokják, fiatal, tizennyolc és huszonöt év közötti nőket vesznek fel. Ezeknek a légi stewardesseknek kötelessége a beteg utasokat ápolni, frissítőkről gondoskodni, és ha a repülőgépen utazó mama megbetegszik és nem tud gyermekével foglalkozni, az is a stewardess dolga. Ezenkívül a fehérnemű és ezüst rendben tartását és kezelését is rájuk bízzák. Új pálya ez, de máris igen nagy az érdeklődés iránta, nemcsak Amerikában, hanem Németországban is”
– írta a Magyar Lányok hetilap egyik 1935-ös számában egy olyan szakmáról, ami így, majdnem 100 évvel később is elég népszerű, és amiről sokat tudnának mesélni azok, akik az első évtizedekben választották ezt a pályát.
Mary Pat Laffey Inman húszéves volt, amikor stewardessként kezdett el dolgozni a Northwest Airlinesnál 1958-ban, és az akkori szabályok szerint mindössze 12 éve volt hátra a nyugdíjig. Persze ha családot alapított volna, vagy éppen felszaladt volna pár kiló, akkor ki sem tölthette volna a szolgálati idejét. „Nem volt egyetlen olyan állás sem, amelyik ennyi szabadságot biztosított volna, ugyanakkor ennyire keretek közzé szorította volna a munkavállalókat” – hangzik el a Fly with me című dokumentumfilmben.
Hamarosan új időszak kezdődött, Lyndon Johnson elnök 1964-ben aláírta az új Civil Jogok Törvényét (Civil Rights Act), amely megtilt bármilyen faji, vallási, nemzeti hovatartozás vagy bőrszín alapú megkülönböztetést, és a légiutas-kísérők is összefogtak, hogy harcoljanak a szakmájukban tapasztalható diszkrimináció ellen. Ebben a küzdelemben Mary Pat Laffey Inman is nagy szerepet vállalt, ő volt az egyik szakszervezeti vezető, ő volt annak a csoportos keresetnek az arca, amelynek köszönhetően a légitársaság 1985-ben több mint 30 millió dollár kártérítést és elmaradt bért fizetett ki.
Ugyan ennek az döntésnek az egész ágazatban tapasztalható volt a kedvező hatása, voltak olyan cégek, ahol még az 1990-es években is mérlegre állították a stewardesseket. Tegyük hozzá, vannak országok, ahol ez még pár évvel ezelőtt is bevett gyakorlat volt. És hozzá kell tenni azt is, nemcsak a munkaadók részéről volt tetten érhető a szexizmus, az nyilván az ő felelősségük volt, hogy az egyenruhák egyre jobban összementek, de sok férfi utas ettől még „bátrabb lett”, nem tartották tiszteletben a határokat, szívesen közlekedtek például úgy a repülőgépen, hogy „véletlenül” hozzáérjenek a légiutas-kísérőkhöz.
De kezdjük az elején! Mary Pat Laffey Inman mindig is szeretett volna sokat utazni, és mivel légiutas-kísérőként még fizetést is kapott azért, hogy bejárja a világot, egyértelmű volt, hogy ezt a pályát választja.
Mint elmondta, előfordult, hogy egy-egy olyan nagyvárosban, mint Párizs, London, Amszterdam vagy Tokió, több napot is eltölthettek, és limuzin szállította őket a reptér és a szálloda között. Maga a képzés egyébként hat hétig tartott, és amellett, hogy megtanulták, mit kell tenni vészhelyzet esetén, a szépségápolás rejtelmeibe is bevezették, például, hogy miként kell sminkelni.
Ugyan voltak olyan szempontok, amik miatt nagyon szerencsésnek gondolták magukat, tudták, hogy karrierépítésre itt nem lesz módjuk, hiába volt valaki rangidős, csak a férfiak juthattak előrébb a ranglétrán, és ez sajnos a szakszervezetre is igaz volt, vagyis senki nem tudta elég hatékonyan képviselni a női légiutas-kísérők érdekeit.
Légiutas-kísérők a Boeing Jet Stratoliner utasterének másában 1959-ben (Fotó: Bettmann/Getty Images)
Így óriási fejleménynek számított az, hogy 1968-ban Mary Pat Laffey Inman az első női purser, vagyis élelmezési tiszt. Ugyan ekkor ő már egy évtizede dolgozott a cégnél, körülményes úton kapta meg ezt a pozíciót.
„Négy férfit vettek fel az utcáról, én pedig felhívtam a munkaügyi osztály vezetőjét, és felhívtam a figyelmét arra, hogy ezt az állást meg kell hirdetni. Végül megtették, de sok nőnek elvették a kedvét attól, hogy jelentkezzenek. Én azonban szerencsét próbáltam, és meg is kaptam az állást” – nyilatkozta a New York Timesnak.
Persze nemcsak a saját érdekeit képviselte, ahogyan írtuk, fontos szerepet töltött be a szakszervezetnél, ő volt az, aki közreműködött az első diszkriminációmentes szerződések kidolgozásánál, és ennek köszönhetően sok olyan stewardess tudott újra munkába állni, akiket azért rúgtak ki, mert elmúltak 32 évesek, vagy mert túlsúlyosak voltak, vagy mert megházasodtak.
1969-ben kezdődtek a tárgyalások a következő szerződésről, de a tárgyalóbizottságban még mindig a férfiaké volt a döntő szó. „Reméltem, hogy sikerült változásokat elérni, de a cég részéről nem voltak hajlandók belefogalmazni a szövegbe, hogy a férfi és a női pursereknek ugyanolyan bánásmódban kell részesülniük. Beszéltem egy munkajogásszal, aki azt mondta, hogy van esélyünk. Végül a szakszervezet 70 százaléka aláírta a megállapodást, de a légitársaság 15 évig húzta az ügyet, ami kétszer járt Legfelsőbb Bíróság előtt, majd visszakerült a Szövetségi Kerületi Fellebbviteli Bírósághoz, ahol Ruth Bader Ginsbur bíró a javunkra döntött.”
Az, hogy milyen hatása lesz a döntésnek, abba Mary Pat Laffey Inman nem is gondolt bele. „Csak azt szerettem volna, hogy a bérek kiegyenlítődjenek, nem fordult meg a fejemben az, hogy mi lesz negyven vagy ötven év múlva, csak reméltem, hogy az illetékes bíróságok nekünk adnak majd igazat” – tette hozzá.
A korábban említett dokumentumsorozatban is elhangzik, hogy ezek a nők nem akarták áttörni az üvegplafont, csak szerették volna megtartani az állásukat, ahogyan az is, hogy a cégeknek számolniuk kellett volna azzal, hogy a stewardessek nem tűrik szó nélkül azt, hogy így bánjanak velük.
Olyan nőket vettek fel, akik kalandvágyók és kíváncsiak voltak, majd elvárták tőlük, hogy hagyják, hogy azt csináljanak velük, amit akarnak.
11 légiutas-kísérő newcastle-i repülőtér képzési központjában 1971. február 13-án (Fotó: NCJ/Mirrorpix via Getty Images)
Mi is sokszor írtunk már arról, hogy mostanában az utasok, illetve az utasok és a légiutas-kísérők között sok nézeteltérés van. Laffey Inman szerint sok konfliktust meg lehetne előzni azzal, hogyha törvényileg írnák elő, hogy legyenek szélesebbek, kényelmesebb az ülések, mert ez az egyik gócpont.