Szia, te, legjobb barátom!
Emlékszel, amikor 11 éve február elsején bementél dolgozni? Nekem is az volt az első napom. Nagyjából ugyanazt érezhettük, első nap az új helyen, mégis csak izgul az ember, kíváncsi, hogy kikkel fog együtt dolgozni. És akkor besétáltál te. Bemutatkoztál, mindenkit lehengereltél, nekem elsőre egy kicsit sok voltál, de hát ez munkahelyi követelmény volt. Annyi biztos, akkor még nem tudtuk, hogy minket nem visz el a munkahelyi barátságok felszínes szele. Aztán egyre többet mozogtunk együtt munkán kívül, és mivel te pasi vagy, én meg nő, sokan rögtön azt gondolták, hogy jól összejöttünk, csak titkoljuk. Mi ezeken csak jót röhögtünk, hiszen pontosan tudunk egymás csajairól, pasijairól.
Aztán jött egy nagy fordulópont, amikor rájöttem, hogy mi nem felszínes haverok vagyunk, hanem igazi barátok. Láttam rajtad, amikor megkérdezed, hogy munka után beülünk-e még valahova, nem voltál olyan könnyed, mint szoktál. Féltem, hogy mi lesz. Féltem, hogy elrontod a barátságunkat, de aztán amikor szorongva elmondtad, hogy nem akarsz tovább titkolózni, és te pasiként a férfiakat szereted, csak meg akartalak ölelni, megpuszilni. Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy tudom, hogy ezt nagyon nehéz lehetett elmondani, és köszönöm, hogy őszinte vagy velem is, magaddal is, de ez kit érdekel? Oké, most már tudom, hogy ezentúl közösen leshetjük a pasikat, mennyire király már. Ott örökre a szívembe zártalak, és amikor a családod ezt nem akarta elfogadni, rengeteget beszélgettünk erről. Vagy elmentünk bulizni, jól berúgtunk, és táncoltunk hajnalig. És azt sem felejtem el, amikor néhány buliban képtelen voltam levakarni magamról pár magabiztos „hódítót”, te biztos mindig ott termettél, és megvédtél, simán levakartad rólam őket, és bulizhattunk gondtalanul tovább.
Jó volt, amikor kollégák voltunk, mert te mindig megvédtél, és én is téged. Emlékszem, az egyik kolléganőm el kezdett rólam pletykálni, hogy kivel kavarok, és olyan szépen megkérted, hogy ezt hagyja abba. Olyan határozottan, intelligensen, hogy a kolléganőnkbe fagyott a szó. Jólesett nagyon.
Te vagy az egyetlen barátom, akivel szívesen utazom el, mert tudom, hogy nincs nyavalygás, és nem húzod semmire az orrod, hanem mindent meg akarsz és meg is tudsz oldani. Szuperül alkalmazkodsz, és nincs benned a megfáradt negyvenesek önzősége. Ha a szállásunk nem annyira jó, akkor is csak röhögünk, és nagyon távoli minden probléma. Együtt vagyunk, dumálunk, fotózgatunk, és mindig egyetértünk abban, melyik étterembe vagy múzeumba menjünk be. Az, hogy egyszerre küldjük át egymásnak ugyanazt a cikket, már csak hab a tortán. És bár nem szép dolog, de gonoszkodni is ugyanúgy szeretünk, fröcsögve kibeszélni egy harmadikat is olyan szépen tudunk együtt.
Te vagy a legjobb barátom, emlékszel, amikor majdnem felgyújtottuk a lakást?
Úristen, de mérges voltam, mint minden egyes alkalommal, amikor bántanak téged. Ennél csak akkor vagyok mérgesebb, amikor bántanak téged, és te hagyod. Tudom, tudom, ezt megbeszéltük sokszor, de mivel mindig őszinték vagyunk egymáshoz, tudod jól, kiabálok veled, ha szerintem hülyeséget csinálsz. Te meg tudod, hogy majd elmúlik, és tudod, hogy meg kell várni, amíg lenyugszom, és te tűröd szelíden, mert te is szereted az őszinteséget.
Szóval emlékszel, amikor majdnem felgyújtottuk a lakást amiatt a hülye pasid miatt, aki azonkívül, hogy egy bunkó volt veled, még egy béna, de tényleg béna pólóját is visszakérte. Te meg becsomagoltad neki, lent hagytad a portán, nem vitte el, aztán reklamált, és te feladtad neki postán, a csomag meg visszajött a címről. Ez volt az a pont, hogy javasoltam, gyere fel, van egy jó vödröm, meg egy erkélyem, ott remekül elégethetjük azt a béna pólót, és talán jót tesz majd az szívfájdalom ellen is a pólóégetés. Azonnal igent mondtál, jó ötletnek tűnt. Röhögve téptük szét a ronda pólót, ami egyébként már szakadt is volt. A darabkáit boldogan dobtuk a vödörbe, és a pillanat, amikor meggyújtottad az első gyufát, hát, sosem felejtem el. Eleinte szépen égett a 12. kerületi erkélyen a ronda póló, és az expasid szörnyű emléke, csak azzal nem számoltunk, hogy az expasid jó magas egy ember volt hatalmas pólóval, és a lángok felcsaptak a vödörből egyenesen az alsó szomszéd erkélyének aljáig. Jól megijedtünk, aztán oltottunk egy kis tüzet, persze már röhögve. Aztán persze olyan is volt, hogy én hívtalak zokogva, és akkor meg te nem hagytad, hogy zombimódban éljek hónapokon keresztül egy szerelmi bánat miatt.
És, ha munkában kérem a segítséged, pedig már régóta nem vagyunk kollégák, te rögtön szerzel nekem számot, információt, és persze én is neked. Mert tudom, hogy számíthatunk egymásra mindig.
