Mondatok, melyeket csak az apák érthetnek

Míg az élet számos területen hasonló feladatokat ruház ránk, addig anyaként és apaként vannak helyzetek, amelyeket csak mi, szülők érthetünk meg. Azt, hogy mekkora súlya van egy-egy mondatnak, tettnek, érintésnek vagy tekintetnek, jól tudják azok, akik a szülői felelősséget a zsigereikben érzik, és megtapasztalták annak minden mélységét és magasságát. Apák mesélnek arról, mik azok a mondatok, amelyek a legtöbbet jelentik nekik.

Apa, ez már az én dolgom is

Azt hiszem, 7 éves volt Beni, amikor egy nagybevásárlás után nem rohant be a házba a többiekkel, hanem ott maradt velem az autónál. Nyitottam épp a csomagtartót, és azon gondolkodtam, melyik csomagot vigyem be elsőként, amikor odalépett hozzám, és azt mondta: „Apa, ez már az én dolgom is.” Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, és fel sem fogtam, hogy mekkora súlya van, csak akkor döbbentem rá, hogy valami nagy dolog történik, amikor másodpercek múlva is egymás szemébe néztünk, és én már nem azt a kis cserfes, nagyhangú fiamat láttam ott, akinek a képe bennem élt, hanem valami egészen más volt a tekintetében. Megláttam a férfit, akivé válni akar, akivé válni fog, és éreztem, hogy új időszak kezdődik. Végtelenül büszke voltam rá és valahol magamra is, hiszen fontos visszaigazolást kaptam tőle a világ legegyszerűbb helyzetében arról, hogy apaként jól csinálom a dolgom.

Tudom, hogy vigyázol ránk

Ha a családoddal utazol külföldre, általában nem arról szól a történet, hogy te és a feleséged kipihenjétek magatokat, hanem inkább még fáradtabban érkeztek haza, mint ahogy elindultatok – persze tele millió szép emlékkel. Az én egyik legcsodálatosabb emlékem épp egy ilyen közös nyaralásról való. Már pontosan nem emlékszem, hogy melyik évben volt, de az biztos, hogy 4 vagy 5 éves lehetett a lányom. Egy angol nagyvárosban jártunk, és az esti sétánk azzal telt, hogy számoltuk a taxikat, amikor egy nagy tömeg közeledett felénk hangosan ordítozva. Mi felnőttek egyből vágtuk, hogy szurkolókkal hozott össze a sors, és azt is nyugtáztuk, hogy bár hangosak, egyáltalán nem agresszívek, így nyugodtan haladtunk feléjük. Eszünkbe sem jutott, hogy a gyerekek esetleg másképp élik meg, amíg a kislányom meg nem szorította a kezem, és rám nem nézett a nagy boci szemeivel, ezt mondva: „Tudom, hogy vigyázol ránk.” Annyira meglepett a kis drága, hogy felkaptam, összevissza puszilgattam, és mondtam neki, hogy az életemnél is jobban szeretem, és nagyon vigyázok rá. Öleltük egymást sokáig. Utána persze elmagyaráztuk neki, hogy a bácsik így drukkolnak a kedvenc focistáiknak, és hogy nincs veszélyben, de én soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat.

Te vagy a legerősebb a világon

Vasárnap lehetett, estefelé már, az egész család a nappaliban fetrengett. Ahogyan az lenni szokott, semmi jó nem volt a tévében, ezért összevissza kapcsolgattuk a csatornákat. Az egyiken épp az erős emberek vetélkedtek egymással. A 3 éves kisfiam tekintete is odatévedt a képernyőre, és csak azt vettük észre, hogy tátott szájjal, pislogás nélkül bámulja a mutatványokat. Hagytuk, hadd nézze. Kérdezgette az anyját a látottakról, mi próbáltuk elmagyarázni, amit lehetett. Egyszer csak fogta magát, és kiment szobából, majd pár másodperc múlva visszajött az ajtóig, és ezt mondta: „Apa, nekik nagy szerencséjük van, hogy te nem voltál ott, mert én tudom, hogy te vagy a legerősebb a világon.” A feleségem olvadozott, én meg – bár nem vagyok sírós fajta – majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól. Láttam rajta, hogy igazán komolyan gondolja, amit mondott, és az is egyértelmű volt, hogy sokat jelent ez neki.