Era utólag nagyon örül annak, hogy ilyen csodás meglepetést szervezett a férjének: “Már volt egy lányunk, de nagyon szerettünk volna neki egy kistestvért. Anna is sokat nyaggatott minket, de szerintem mind a ketten vágytunk még egy gyerekre. Amikor elhatároztuk, hogy belevágunk, nem is gondolkoztunk azon, hogy mikor foganhat meg. A peteérést sem nagyon figyeltem, viszonylag gyakran voltunk együtt általában, így bíztam abban, hogy amikor kell, úgyis megfogan a babám. Teltek a hónapok, és ugyan nem lettem terhes, de nem estem kétségbe. Éltük az egyszerű hétköznapokat, és ha szóba került is a várandósság, csak arra jutottunk, majd jön, amikor itt lesz az ideje.
A férjem cégénél közben változások történtek, és előléptették. Ennek kapcsán egy hónapra külföldre kellett utaznia. Bár nem vagyunk hozzászokva a távolsághoz, úgy voltunk vele, hogy eltelik hamar az a 4 hét, és addig legalább kipihenjük egymás hülyeségeit. Szépen kikísértük a lányommal a reptérre, és épp hogy hazaértünk, amikor olyan rosszul lettem, hogy le kellett feküdnöm. Mivel a tavaszi vírusos időszak kellős közepén voltunk, biztos voltam benne, hogy elkaptam valamit. A gyengeségem napokig megmaradt, de az gyanússá vált, hogy nem lettem lázas. A menstruációm is késett, de mivel betegnek hittem magam, ezen nem lepődtem meg.
Amikor egy hét után is gyengének éreztem magam, a barátnőm tanácsára megcsináltam egy tesztet, és igen, megjelent a két csík. Nagyon boldog voltam. Hívtam is a férjem, de ő nem vette fel. Közben átgondoltam, és rájöttem, sokkal jobb lesz, ha meglepem. Így nem árultam el neki semmit, és aznap délutánra, amikor hazajött, leszerveztem egy ultrahangot. Nem árultam el neki , hogy hová viszem, csak beültünk az autóba, és már a rendelőben is találta magát. Még ott is megvicceltem, mondtam, hogy egy leletért szaladunk be. Akkor fogta fel igazán, hogy mi történik, amikor az orvos beinvitált, és az asztalra feküdtem. Együtt hallottuk először a fiunk szívhangját, és együtt sírtunk a boldogságtól.”
