“Csak néhány hét választott el a szüléstől. A nagyobb gyerekemért mentem az óvodába nyáron és összevont csoportban nyomorogtak, amikor egy ismeretlen kislányért is megjött a nagymamája. Együtt öltöztünk, vagyis én csak irányítgattam a fiam, mert hajolni már rég nem tudtam. A fiam persze együttműködő volt. A kislányon meg láttam, hogy nem érti, hogy miért nem segítek a gyereknek. Aztán ahogy mentek kifelé, hallottam, hogy a nagyitól ezt kérdezte: “Mami, ez a néni azért ilyen kövér, mert még lehajolni is lusta? Legközelebb segítesz te a kisfiúnak?” Felkacagtam az őszinte kislány kérdésén és még hallottam, hogyan a nagymamája elmagyarázza neki az állapotom.”
“Amikor úgy totyogsz mint egy pingvin és ha hátulról látnak, azon gondolkodnak, hogy vajon miért nem mersz nagyobbat lépni, na az volt nekem a legviccesebb. Lehet, hogy másoknak fel sem tűnt, hogy így járok, de én az utolsó 4 hétben már nem is szerettem, ha emberek közé kellett mennem. A lassú mozdulatok, az állandó vizesedéssel járó bálna érzés és a félelem, hogy valaki nekimegy a pocakodnak, engem teljesen letaglózott. Ha tömegben siettem, tuti, hogy utolsóként értem bárhová. Ha sokan voltak a villamoson, meg sem próbáltam felszállni. Persze ilyenkor mindig a csodababámra gondoltam és rájöttem, hogy nem ér annyit az egész, hogy idegeskedjek.”
“Még szülés előtt történt, talán épp néhány nappal. Elmentünk és kastélymúzeumba és jó szokásomhoz híven azonnal a mosdót céloztam meg. A jegypénztár közelében volt, így míg a férjem sorba állt, volt időm pisilni. Csakhogy olyan szűk volt a mosdó és a bent lévő egyetlen vécé előtere, hogy szó szerint beszorultam a nagy hasammal. Egy kislány volt bent előttem és ahogyan én nyitottam az ajtót és ő is pont akkor indult ki, valahogy beragadtam a középső térbe, ahonnan csak több tíz másodperces logisztika után jutott ő ki, én meg be. Ez nem is zavart volna, ha a férjem utána viccesen meg nem kérdezi, hogy vajon rám gondolt-e az a kislány, aki a toalettről kifelé jövet azt kiabálta, hogy egy kövér néni majdnem beszorult a vécébe? Hát először majd elsüllyedtem, de aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi rossz és jót nevettünk az egészen.”
Sajnos vannak olyan esetek is, amik egyáltalán nem viccesek. Egy édesanyától is humoros történetet vártunk, de ő fontosabbnak tartotta, hogy kellemetlen emlékéről meséljen: “Kimondottan vicces helyzetem nem volt. De akad egy, amit okulásként érdemes elmondanom. A legkínosabb élményem az volt, amikor egy gyorsétteremben ebédeltem, mert siettem valami megbeszélésre és olyan gyorsan ettem, ahogy csak tudtam. Az utolsó hetekben voltam, felfúvódva, felvizesedve. Ültem egy asztalnál és nem is figyeltem a körülöttem lévőket, míg fel nem tűnt, hogy az egyik sarokban lévő asztalhoz hangos fiatalok huppantak le és nagyon röhögtek. Aztán ahogy felnéztem, láttam, hogy engem bámulnak és azon vihognak, hogy zabálok. Mivel látványosan nagydarab voltam már így szülés előtt és nem is láthatták a hasamat, szerintem azt hitték, hogy kövér vagyok és falánk. Ez persze nem menti fel őket, sőt. Annyira rosszul érintett, hogy nem bírtam többet enni, felálltam és eljöttem. Úgy rémlik, ahogy meglátták a pocakom, abbahagyták a röhögést, de engem ez akkor is megviselt.”
