A forradalom évét természetesen a mozik kínálatát vizsgálva sem lehet kiragadni a korszakból, hiszen a negyvenes évek végére a filmszínházak államosítása is a végére ért, és ’48-tól igencsak beszűkült a hazai filmkínálat, ami a zsdanovi (Andrej Alekszandrovics Zsdanov) kultúrpolitika számlájára írható. A reakciós és a haladó kultúra ellentétére épülő rendszerben erős és kérlelhetetlen kézzel tartották a filmexport gyeplőjét a szocialista blokk országaiban.
Az eltűnt álomgyár
1949-től már csupán elvétve mutattak be itthon nyugati filmeket, az olasz neorealizmus alkotásai élveztek néha-néha kivételt. Ez év késő őszén került vászonra az utolsó klasszikus értelemben vett hollywoodi film, az Egy férj fellázad című vígjáték, ettől kezdve az álomgyár már csak szitokszóként hangozhatott el a filmszínházak kapcsán.
Sztálin halálának évében, azaz 1953-ban 74 film fordult meg a magyar filmforgalmazásban, ami mai szemmel nézve roppant kevés. Ebből tizenöt volt magyar alkotás, ötven szocialista film és kilenc nyugati: négy olasz, két francia, két angol és egy osztrák.
A látványos filmhiány a következő években némileg enyhült, ’54-ben 91, ’55-ben pedig már 112 új film került a lelkes és kultúrára szomjazó nézőközönség elé a gyöngyvászonra.
Szovexportfilm
Az SZKP XX. kongresszusának idejére, azaz 1956-ra már nyilvánvalóvá váltak az arányok a szovjet blokk országainak szélesedő mozikínálatában. Hetven százalék körüli arányban jelentek meg a keleti országok filmjei, és mintegy harminc százalékban jöhettek olasz operafilmek, osztrák operettek, francia kalandfilmek és nyugati vígjátékok. A legnagyobb filmexportőr természetesen a Szovexportfilm volt, ezen keresztül Magyarországra is eljutott a Szovjetunióban forgatott filmek csaknem fele. A szovjet filmművészek szerették az életrajzi alkotásokat, ekkortájt került a mozikba a Lomonoszovról szóló darab is, de a társadalmi drámákat és a klasszikusok feldolgozását sem vetették meg. A Borisz Godunov című operafilm egészen kimagasló minőséget képviselt, ahogy az Othello rendezéséért is átvehette Szergej Jutkevics a cannes-i pálmát.
A Puskin mozi 1956-ban (fotó: Fortepan)
Hollywood újra támad
1956 júniusában francia filmhét volt Budapesten, amelyre ellátogatott a korszak két emblematikus sztárja, Micheline Presle és Nicole Courcel is. Ez volt az első, nyugati partnerrel együttműködve életre hívott nagyszabású rendezvény 1948 óta. A forradalom szelét ekkor még csak a felszín alatt lehetett érezni.
Az év legnagyobb mozis sikere a Stendhal regényéből forgatott Vörös és fekete volt, de az ugyancsak francia zászló alatt készült Ali baba színes-szagos-táncos világát is nagyon szerette a közönség. Sőt a szintén ebben az évben megalakuló Hungarofilm megváltozott hozzáállását jelezte, hogy az amerikai film is visszaszivárgott a hazai vásznakra a júniusban bemutatott A kis szökevény című film képében. A félelmében otthonról elmenekülő kisfiú története nem a klasszikus hollywoodi iskolát képviselte, hanem dokumentarista eszközökkel vázolta fel a mindennapok Amerikájának ellentmondásokkal tarkított világát.
A mozis világ annyira ráérzett a nyitásra, hogy októberben a hollywoodi filmmogul, Eric Johnston vezetésével amerikai küldöttség járt az országban, és sikeres tárgyalásokat folytatott a Népművelési Minisztériummal. Ám ekkor már csak két hét volt a forradalomig.
A Bástya mozi 1956-ban (fotó: Fortepan)
Sötét vásznak ideje
Nem meglepő módon a forradalom a mozik világát is megrázta. A vetítések elmaradtak, a gyülekezésre kifejezetten alkalmas mozitermek közül sok sérült meg a harcok alatt, a Corvin pedig az ellenállás emblematikus, központi helyszínévé vált. A hónapokig tartó kijárási tilalom szintén nem kedvezett a moziba járáshoz, és a hazai filmgyártás is hónapokra kényszerpihenőre kárhoztatott. Nyilván nem ez volt akkoriban a lakosság legégetőbb gondja, de tény, hogy filmhiány ütötte fel a fejét az országban, aminek pótlása a devizahelyzet kedvezőtlen alakulása miatt sem volt gyors és hatékony.
A Corvin mozi 1956-ban (fotó: Fortepan)
Az első, Szolnokon újranyitó moziról a Népszabadság számolt be november 25-én. Rá öt napra megszűnt a szesztilalom, az újságok újra közölni kezdték a fővárosi mozik műsorát is, azonban a kijárási tilalom továbbra is érvényben maradt, így csak 11 és 16 óra között mehetett moziba, akinek volt kedve. Jellemző, hogy a vetítésre alkalmas 34 moziterem mindegyike csupán egyetlen filmet kínált.
A közhangulat szerint
November végén a budapesti mozik huszonkét filmmel nyitottak újra, és ebből tizenhét nyugati alkotás volt, öt pedig magyar. Alig egy héttel később már 50 film szerepelt műsoron, és ebbe a mezőnybe már becsúszott egy-két NDK-s és csehszlovák mű is. És csodák csodája, a szovjet film a forradalom után hónapokra eltűnt a filmszínházak kínálatából. Ennek természetesen nem a belátás volt az oka a pártvezetés részéről, egyszerűen tudták és érezték, hogy az erőteljes szovjetellenes hangulatban nemcsak üres zsöllyék előtt játszanák ezeket a filmeket, de akár még a közhangulatot is számukra ijesztő irányba szítanák. Így a szovjet filmek óvatos adagolását csak 1957 első felében kezdték újra, hogy aztán fokozatosan elérjék ezek korábbi uralmát és ezáltal való nézettségét.
Fővárosi moziműsor 1956 novemberének végén:
Francia filmek:
- Három asszony
- Királylány a feleségem
- Emberek fehérben
- Papa, mama, feleségem meg én
- Az ördög szépsége
Angol filmek:
- A bagdadi tolvaj
- Egymillió fontos bankjegy
Olasz filmek:
- Holnap már késő
- Trubadúr
- Verdi
Osztrák filmek:
- Bécsi komédiások
- És megfordul a szél
NSZK-beli filmek:
- Örökség a ketrecben
- Halálugrás
- Sötét csillag
Indiai film:
- Csavargó
Magyar filmek:
- Állami áruház
- Liliomfi
- Gábor diák
- Janika
- Rákóczi hadnagya
Olvass még 1956-ról!
- Így lett az 56-os forradalom zenéje egy poros Beethoven-lemez
- Miért énekelnek az 56-os hősökről az olasz focibajnokságban?
