Több mint botrányfilm
Egy ilyen megosztó élet filmre vitele igencsak veszélyes. A világ felvilágosultabb fele ugyanis lassacskán végre kezdi elfogadni, hogy az emberek szexuális vonzódása nem irányítható, és nem nevelési vagy egészségügyi kérdés, erre itt egy film, amiben a főhős pusztán az akaratereje segítségével először megtér Istenhez, hogy aztán a homoszexualitását maga mögött hagyva házasságot kössön egy nővel, majd lelkipásztorrá váljon.
A témába bármilyen oldalról közelítvén borzasztó könnyű belemagyarázni dolgokat, így fontos volt, hogy ha már film készül belőle, akkor ne engedjenek az olcsó hatásvadászatnak, hanem igazán mélyre ássanak abban, hogy ki ez az igazán ellentmondásos személyiség, akit a világ Michael Glatzeként ismer.
A produceri székben Gus Van Sant foglalt helyet, aki maga is nyíltan meleg alkotó, és a Milk című filmjével a San Francisco-i homoszexuális közösség egy másik legendás alakjáról már készített egy emlékezetes művet. Bízni lehetett abban, hogy az ő védőszárnyai alatt az elsőfilmes Justin Kelly alkotása több lesz egyszerű botránymozinál.
Egy élet kanyarai
Az I Am Michael főhőse, Michael Glatze (James Franco alakításában) a kilencvenes évek végén még az XY című melegmagazin szerkesztőjeként dolgozott San Franciscóban, és együtt élt kollégájával, Benjie Nycummal. A közösség elismert tagjaként kiállt a melegek egyenlő jogaiért, és a szerelmük olyan erős volt, hogy még egy harmadik felet is elbírt: sokáig gyakorlatilag szerelmi háromszögben éltek egy Tyler nevű fiatalabb sráccal. Legfontosabb munkájuk az volt, hogy forgattak egy izgalmas dokumentumfilmet a meleg fiatalok körében feltűnően magas öngyilkossági adatokról, és az itt készített egyik interjúalany kezdte elgondolkodtatni Glatze-ot, aki elmesélte, milyen kihívások elé állítja az, hogy egyszerre legyen meleg, valamint jó keresztény ember.
Glatze ekkortájt erős rohamokkal küzdött, melyekről azt hitte, hogy ugyanolyan szívbetegség jelei, amibe az édesapja is belehalt. Hiába mondták neki az orvosok, hogy nem erről van szó, ő ezt isteni figyelmeztetésnek vélte, és úgy döntött, életformát vált. Ezután úgy tekintett magára, mint “heteroszexuális emberre homoszexuális problémával”, otthagyta a párját és addigi életmódját, hogy spirituálisabb útra lépjen. Útkeresése közben még a buddhizmusba is belekóstolt, majd végül belépett egy amerikai gyülekezetbe, és feleségül vett egy nőt.
Megtalálni igazi önmagunkat
A fenti történetet sokféleképpen lehetett volna filmre vinni, és igazán nem esett volna nehezükre az alkotóknak, hogy komplett idiótaként mutassák be a rendkívül ellentmondásos életet élő Michael Glatze-ot, de ez a sztori túl összetett ahhoz, hogy ennyivel elintézhető legyen. Kellyék ezért a létező legnehezebb utat választották: megpróbálták a történéseket Glatze szemszögéből, az ő narrációjával és a blogbejegyzéseivel követni, egy kétkedő és tépelődő embert mutatva be nekünk, akit lehet ugyan hülyének nézni, de az biztos, hogy saját magát nem tekinti annak. Így a film csak a felszínen szól arról, hogy egy meleg férfiból heteró lesz: az I Am Michael sokkal inkább azt mutatja meg, mennyire nehéz megtalálnunk igazi önmagunkat, és bár nagyon vágyunk rá, hogy egy csoporthoz tartozzunk, ahol elfogadnak minket, borzasztó nehéz kiválasztani, hogy mely csoport/ok tagjaként akarjuk leélni az életünket. Már ha egyáltalán választhatunk.
Ő csak Michael
A fent leírt életút azért sokkal kacifántosabb annál, mint ahogy azt összefoglaltam. Például míg a “homoszexuális korszakában” bemutatott szeretkezéseit a film mind örömtelinek mutatja be, addig a nőkkel való első próbálkozásai látványosan kudarcba fulladnak, ráadásul a feleségével való kapcsolatát – akit Emma Roberts alakít – már-már aszexuálisnak láthatjuk, ahol ugyan a szeretetük szinte kézzel fogható, de nem igazán hisszük el, hogy szenvedély ébredne köztük az ágyban – nem is láthatunk ilyen szexjelenetet.
A filmben ugyan nyíltan nincs kimondva, de végig ott lebeg, hogy Glatze talán egy hazug ember, aki elsősorban nem a világot, hanem önmagát akarja becsapni. A véleményét úgy váltogatja, mint magyar politikus a választások után. A változása utáni első bejegyzéseiben még hevesen támadta és “rossz skatulyának” nevezte a homoszexuális életmódot, később azonban arra jut, hogy: “Isten megajándékozott azzal, hogy megszabaduljak a homoszexualitás bűnétől, de arra sosem kért, hogy álljak ki, és aktivistaként kritizáljam a saját egykori életmódomat.”
Bármennyire besorolhatatlan figura Michael Glatze, az a filmből mindenképp kiderül, hogy nem az olcsó botránykeltés motiválta a tetteit és kinyilatkoztatásait. Egyszerűen egy folyton önmagát megkérdőjelező, önmagával ellentmondásba keveredő, és az élet nagy kérdéseire válaszokat kereső embert ismerhetünk meg, aki nem igazán találja a helyét ebben a világban, mert bárhová is megy, minden közegből kilóg. Ráadásul az extremitásoktól sem riad vissza, de pont ez kell ahhoz, hogy a világ odafigyeljen rá.
A film pedig elsősorban nem társadalmi kérdésekre akar választ adni, hanem csak bemutat egy embert, a rengeteg hibájával együtt. Az utolsó jelenet kellően kétértelmű ahhoz, hogy senki se tudjon szájba rágott tanulságokkal hazamenni a moziból.
Ahogy a cím is elárulja, Michael Glatze-t nehéz bármilyen kategóriába besorolni, és még csak szeretni sem kell: ő csak Michael.
A filmet a 65. Berlinale Filmfesztiválon láttam. Magyarországi premierről egyelőre nincs információ.
