Szofival mindketten eléggé átlagosnak nézünk ki – bár ha találkoznánk, szerintem eszedbe sem jutna, hogy tesók vagyunk. Nekem hosszú, egyenes, sötétbarna hajam és barna szemem van, Szofié azonban extra göndör, ráadásul vörösesszőke, és még a szeme is kék. Koromhoz képest én kimondottan magas vagyok, Szofi kifejezetten alacsony. Én elég félénk vagyok azokkal, akiket még nem ismerek túlságosan, Szofi persze képes bárkivel elcsevegni. Azért, ezektől eltekintve, egy nagyon fontos dolog mégiscsak közös bennünk… Ahogy nemsokára meglátod, mindkettőnknek ugyanaz a szuperképessége!
Szó sincs olyasmikről, hogy repülni tudnánk, vagy láthatatlanná válni, esetleg olvasni mások gondolataiban, de még csak hihetetlenül hajlékonnyá sem tudunk változni. Amit mi tudunk, az nem más, mint az, hogy képesek vagyunk élettelen dolgokat életre kelteni – anyu ezt csak animációnak hívja. Ez a különös tehetség anyai ágon öröklődik, de mindig ugrik egy generációt, így történhetett, hogy anyát kihagyva a nagyiról egyből ránk szállt.
Most biztos azt gondolod, hogy WOW! Meg, hogy szuperképességeket örökölni nagyon menő! Hát, bizonyos tekintetben az is… mármint Szofi és én egy csomó olyan különleges dolgot tudunk csinálni, amit a barátaink nem. Például Szofi tényleg tudja beszéltetni a babáit, és nem csak úgy tenni, mintha beszélnének. Én meg például át szoktam táncoltatni a ceruzáimat az íróasztalomon, amikor unatkozom leckeírás közben. Ja, és mindketten rengeteg mókás dolgot tudunk művelni nagyi kerti törpéivel!
De azért nem minden csak móka és játék! Apu mindig teljesen kiakad a mi “természetellenes képességeinktől”, és azért az nagyon zavaró, hogy láthatóan nem bír hozzászokni ennek még a gondolatához sem.
Vegyük például azt, hogy minden egyes alkalommal ijedtében majd kiugrik a bőréből, amikor valamelyik cipője szép illedelmesen köszön neki, miközben próbálja felhúzni őket. Aztán ott van anyu, akiről azt gondolnánk, hogy büszke erre az egészre, nem? Annál is inkább, mert ő egy olyan házban nőtt fel, ahol a porszívó egyedül takarított, a kimosott ruha kiteregette magát a szárítóra, és a fogkefe utánairamodott és megkereste, ha netalán elfelejtett fogat mosni. De a mi anyukánk azt mondja, hogy nagyon utált azok közt az őrült tárgyak közt élni, amiket nagyi életre keltett. Annál is inkább, mert ô egyáltalán nem tudta azokat irányítani.
Összegezve: anya legalább annyira stresszel a szupererőnk miatt, mint apa, és nem csak azért, mert nem akar lépten-nyomon táncoló seprűkbe és fékezhetetlen evőeszközökbe botlani a házban. Attól is retteg, hogy ha valaki megsejti a képességeinket, akkor majd el akarnak vinni minket, hogy mindenféle tudományos tesztet csináltassanak velünk.
Nagyi mindig azt mondja anyának, hogy ne aggódjon már annyit:
– Eddig még senki sem rángatta el őket a helyi kutatólaboratóriumba, nem igaz? Pedig szó sincs arról, hogy a szomszédaitoknak eddig ne tűnt volna fel pár fura dolog…
Anyának be kellett ismernie, hogy nagyinak igaza van.
Mert, hát, az a helyzet, hogy bár Szofinak és nekem nem lenne szabad használnunk a szupererőnket a házon kívül, de azért előfordul, hogy ez néha valahogy mégis csak úgy megtörténik – főleg, ha Szofi szomorú.
Egyszer azonban valami megváltozott. Annyira, hogy még nagyi is egyetértett abban, ez az a pont, amikor tényleg el kéne kezdenünk aggódni…
Megjelent a Manó könyvek gondozásában
Iillusztrálta: Ella Okstad.
További mesékért KLIKK IDE
Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!
