1. Máli és Szibill
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, hogy Máli. Nemrégiben azt mondta nekem egy kisfiú, hogy az olyan mesék, amik nem úgy kezdődnek, hogy “Egyszer volt, hol nem volt…”, nem is igaziak. Ez pedig egy igazi mese. Máli is igazi volt, és tényleg mindig így hívta mindenki, aki csak ismerte, kivéve évente kétszer Bicajost, a postást, amikor képeslapot hozott neki. Ilyenkor kivételesen nem úgy köszönt rá zöld biciklijét tolva, ahogy minden délután:
– Szia, Máli! Megvan még a tücsköd? Gyere, segíts egy kicsit bedobálni nekem az újságokat, ma olyan nehéz a táskám!
Máli mindig örömmel szaladt, és a két szomszéd postaládájába ő maga dobta be az újságokat, igen óvatosan, nehogy összegyűrődjenek, és közben megpróbált roppant felelősségteljes arcot vágni. Mert Máli ugyan még csak tízéves múlt, de azt nagyon jól tudta, hogy az újság a fontos és komoly dolgok közé tartozik. Nagypapa is, ha egy-egy ritka vasárnapon eljött hozzájuk nagymamával, szintén komoly arccal vette kezébe az újságot ebéd után, miután komótosan orrára biggyesztette barna keretes szemüvegét, majd belesüppedt a nagy bordó plüssfotel ölébe és lassan, méltóságteljesen kinyitotta az újságot, hogy valahová még mélyebbre tűnjön, ahová Máli nem tudott utánamenni. Ilyenkor csak állt egy darabig a fotel előtt, és nézte nagypapát, ahogy egyre távolabb kerül tőle, és tudta, hogy már azt sem venné észre, ha piszkálni kezdené az orrát. Amit persze kislányoknak igazán nem ildomos. Máli nem is nagyon szokta, de nagypapa már egy orrvakarástól is képes volt összeráncolni a szemöldökét, és szigorúra igazított hangon rászólni:
– Na, de Máli, már igazán tudhatnád, hogy orrot piszkálni csak a neveletlen utcagyerekek szoktak!
Máli nagyon jól tudta ezt, hiszen nagypapa annyiszor elmondta már, csak azt nem tudta még, kik is lehetnek azok az utcagyerekek. Nagypapától nem volt mersze megkérdezni, Szibill, a tücsök pedig, aki Máli barátja volt és a hársfa alatt lakott a hátsó kertben, nem tudta rá a választ. Ő, amikor Máli megkérdezte tőle, kik azok az utcagyerekek, csak elgondolkodva összedörzsölgette hosszú, fekete csápjait, és ennyit mondott:
– Utcaseprővel már találkoztam. És mondhatom neked, Máli, meglehetősen kellemetlen találkozás volt. Tavaly nyáron történt. Épp az évente egyszer megrendezett Tücsök-hangversenyről ballagtam haza, amit a munkában eltikkadt hangyáknak szoktunk tartani a Nagyréten. Általában aratás után, a nagy gyűjtögetés végén kerül erre sor, mert ekkortájt van a legnagyobb szükségük szegényeknek egy kis lelki táplálékra is, annyira el tudnak fáradni a sok jövés-menésben és cipekedésben. Mondhatom neked, Máli – Szibill mindig ilyen körülményesen és udvariasan fogalmazott, és minden egyes “Mondhatom neked, Máli”-nál megigazgatta apró fekete csokornyakkendőjét is –, kellemes hangulatban telnek ezek a július végi éjszakák. Ragyognak a csillagok, langyos szellő fújdogál, és mi, tücskök egész évben ezt a csodálatos alkalmat várjuk, amikor a hangyák végre megpihennek, és félkönyékre ereszkedve vagy hanyatt fekve heverésznek a fűben. Csak bámulják a szikrázó eget, mi pedig rázendítünk. Egyszerre több százan, és az olyan, mintha nem is mi zenélnénk, hanem maga az égbolt. Gondolhatod, Máli, hogy milyen élmény volt, amikor ez után a varázslatos éjszaka után hazafelé baktattam, már a nap is felkelt, mire az utcába értem, és akkor egyszer csak égszakadás, földindulás, hirtelen iszonyú nagyot lendített rajtam valami szúrós izé, én pedig berepültem egy csikkekkel és papírfecnikkel teli vaslapát mélyére. Először azt sem tudtam, hol vagyok, csak később, amikor potrohig porosan, szárnyamba akadt rágógumipapírral, remegve kikászálódtam onnan, csak akkor derült ki, hogy az utcaseprő egyszerűen kiköpött Negro cukorkának nézett. Persze aztán tisztáztuk a félreértést, és Cirok úr, mert így hívták az utcaseprőt, bocsánatot kért tőlem, még a papírt is segített kiszedni a szárnyamból, én pedig bocsánatom jeléül eljátszottam neki a Parasztkantátát.
glossza
Johann Sebastian Bach a világ egyik leghíresebb, legcsodálatosabb zeneszerzője. Igazi óriás volt, a barokk zene óriása. Ő írta a Parasztkantáta című művet, de Szibill nem az egészet, csupán a közismert “Üdv rád és házad népére…” kezdetű dalt hegedülte el. (Ennek kottáját és szövegét a könyv végén megtalálod!)
De mondhatom neked, Máli, mikor végre hazaértem, nagyon örültem, hogy egy évig nem kell elhagynom a hátsó kertet. Hogy az utcagyerekek kik lehetnek? Talán az utcaseprők gyerekei. És hogy Cirok úrnak van-e gyereke? Erre sajnos nem tudok neked válaszolni. Máli ezek után már egyáltalán nem értette, hogy egy ennyire tisztaságmániás valakinek, aki még Szibillt is kosznak nézi, hogy lehet olyan a gyereke, aki piszkálja az orrát. Végül úgy döntött, majd legközelebb megkérdezi Bicajost, ismeri-e Cirok urat, vagy ami még ennél is jobb lenne, ismeri-e Cirok úr gyerekét.
Megjelent a Naphegy gondozásában, illusztráció: Simonyi Cecília
További mesékért KLIKK IDE
Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!
