Ám a nagy sírás-rívást rövidesen felváltotta az izgalom és boldog remény, mert déltájban egy toprongyos idegen, öreg hindu érkezett az Ezüst-erdőből, és azt állította, hogy reggel látta Pávaszemet menekülés közben a sűrűben. Eleinte ugyan egy szavát sem hitték, de mikor megmutatta a lapátját, amiben egy jókora földdarabot cipelt, menten felderült Jégapó arca. A földben tisztán kirajzolódott Pávaszem cipőjének nyoma! Jégapó azonnal száz arany jutalmat adott a jó hír hozójának, aztán az örömkönnyeiket morzsolgató kérőkhöz fordult.
– Tegnap nem találtunk módot, hogy miképpen válasszak vőt közületek. Lássátok, mára a sors megadta a módot. Aki a lányomat visszahozza, azé legyen.
Aztán Medvefiához fordult, és megkérte, hogy ő irányítsa a keresőket, segítsen átfésülni az Ezüst-erdő minden zegzugát, hiszen úgy ismeri a rengeteget, mint a tenyerét. Medvefia nem tehetett mást, megígérte, hogy segít fel kutatni Pávaszemet, de amíg az üldöző csapat az útra készülődött, szerét ejtette, hogy néhány titkos szót váltson Vitéz Lászlóval. A két cselszövő tudta, hogy Pávaszem és kísérői a Háromágú forrás mellett ütöttek tanyát, ezért elhatározták, hogy amíg lehet, Medvefia más irányba vezeti a keresőket, Vitéz László pedig közben a forráshoz siet, hogy riassza a három bujdosót.
Közben leszállt az este, Pávaszem, Bolond Istók és Paprika Jancsi mit sem sejtve a lefekvéshez készülődött. A szürke köpönyeges, kócos Istók garabonciás tudásával mazsolás tésztát gyúrt Pávaszemnek kősziklából, Paprika Jancsi pedig a forrás közeléből madártojásokat hozott. De hiába laktak jól a finom vacsorával, hiába bolondozott a két cimbora, a királykisasszonyt nem tudták jó kedvre deríteni. Végül meg is kérte hűséges segítőit, hogy hagyják magára, és térjenek nyugovóra. Ő maga viszont nem feküdt még le, hanem bánatosan az égre emelte tekintetét. Arra gondolt, hogy minden, ami addig fontos volt neki, most messzire tűnt. De legmesszebb mégis a szerelme volt tőle, a titkos, távoli idegen, akiről még Medvefiának sem volt hajlandó beszélni. Pávaszem felsóhajtott. Olyan régóta volt re ménytelenül szerelmes, a párja mégis távol maradt tőle, néha még a gondolataival is alig érhette el.
Hogy ki volt ez a távoli ismeretlen, aki miatt Pávaszem annyi könnyet hullajtott már? Nem más, mint az égi csónakos, aki a holdat éjszakánként végigúsztatja az égen. Pávaszem újra felpillantott a magasba, és mikor a felhők közül előkúszott a Hold, vágyakozó hangon énekelni kezdett:
Holdbeli csónakos, örök szerelmem,
arany sajkádra vegyél föl engem!
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel áztattam,
eleget sírtam a földi porban,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
Nem él a földön, akire vágyom,
holdbeli csónakos, te légy a párom.
A holdkaréj alatt csendesen úszó ladikban megmozdult egy sápadt arcú, szomorú tekintetű fiatalember, és a karját nyújtotta Pávaszem felé:
Fénylő csónakom szeli az éjet,
legszebb csillagom, szeretlek téged,
egyedül vagyok, vágyódom érted,
enyém leszel majd, ha tavasz éled.
Mellém ültetlek szép csónakomba,
hajad az eget aranyba vonja,
a lenti bút-bajt mind elfelejted,
fejed örökre vállamra ejted.
Pávaszem felemelkedett, hogy elérje a csónakos kezét, de a ladik a Holddal együtt már eltűnt a felhők között. Pávaszem nagyot sóhajtott. Amióta a holdbeli csónakosba volt szerelmes, mindig csak várnia kellett, a fiú ősszel azzal hitegette, hogy tavasszal veszi magához, de tavasszal már inkább telet ígért.
Átdolgozta: Berg Judit
Keresztes Dóra rajzaival
Helikon Kiadó, 2013.
További mesékért KLIKK IDE
Gyere és jász velünk értékes ajándékokért! Töltsd fel képedet és nyerj!