Korábban is írtunk már izgalmas kerti díszekről, például Don Featherstone camp-definiáló rózsaszín flamingójáról vagy az óriáspéniszű antik istenség által inspirált kertitörpékről, de valószínűleg egyik alkotás sem olyan meghökkentő és radikális, mint a kertművészet aranykorának tartott 18. század nagy kültéri dekorációs fétistárgya, az ún. kerti remete. Ugyanis a kerti remeték – ellentétben a fröccsöntött gázlómadarakkal és a terrakottából készült gnómokkal – élő, lélegző és alighanem komoly higiéniai kihívásokkal küzdő középkorú férfiak voltak, akiket különc (és többnyire természetesen angol) arisztokraták alkalmaztak azért, hogy puszta jelenlétükkel még idillikusabbá és misztikusabbá varázsolják a buja főúri kerteket, és hirdessék az élet egyszerű szépségeit. Abban az időben (és az eggyel korábbi évszázadban) egyébként is nagy divatja volt az efféle árkádiai pásztorjátékoknak előkelő körökben: maga Marie Antoinette is előszeretettel öltözött be fejőlánynak, hogy aztán gondosan nyírt báránykákat simogasson a Hameau de la Reine (A királyné faluja) rusztikus díszletei között.
Remetelak a 18. századi Németországban (Forrás: Wikipedia)
De az kétségtelen, hogy kerti remetének lenni nagyobb kihívást jelentett, mint cuki rokokó kisbáránynak. Alapkövetelmény volt a gondozatlan, ám ősi bölcsességet sugárzó szakáll, a nagy fokú magánytűrő képesség és a csendes melankóliára való hajlam, továbbá az sem ártott, ha a jelentkezőnek nem volt különösebb problémája azzal, ha hét évig (jellemzően ennyi időre szóltak a remeteszerződések) nem tisztálkodik, illetve nem vált ruhát. A kerti remeték általában elhagyatott, ódon hangulatú kis házikókban, romantikus műromokban, grottókban (barlangokban), vagy más, direkt erre a célra rendszeresített Patyomkin-remetelakokban húzták meg magukat, álló nap csak szótlanul elmélkedtek (vagy legalábbis valami olyan tevékenységet végeztek, ami kívülről szótlan elmélkedésnek tűnhetett), és egy pillanatra sem estek ki a szerepükből – vagy ha ezt mégis megtették, azért azonnali kirúgás járt.
Remete Francois Boucher festményén (Forrás: Wikipedia)
Rendszerint a személyzettel vagy a munkaadó előkelő vendégeivel sem léphettek semmiféle interakcióba, hanem csak méltóságteljesen reprezentáltak mint a rousseau-i ideál vagy horatiusi életelvek élő szobrai; vagy mint valami egzotikus kerti dísznövények (de persze akadtak olyan munkaadók is, akik kifejezetten elvárták, hogy a remete veretes szentenciákkal szórakoztassa a rangos látogatókat).
A kamuremetéket gyakran újsághirdetésekben keresték. Így tett például a tiszteletreméltó Charles Hamilton is, aki nem sokkal korábban vált meg remetéjétől, miután azt részegen látták valami pubban:
„A remetének hét évig kell szolgálnia a remetelakban, ahol biztosítunk számára egy Bibliát, egy szemüveget, egy szőnyeget, egy zsámolyt, egy homokórát, valamint vizet és élelmet. A munkavállaló csak kecskeszőr köpönyegben mutatkozhat, soha nem vághatja le a haját, a szakállát vagy a körmeit, és soha, semmilyen körülmények közt nem hagyhatja el a birtok határait, és nem válthat egy szót sem a személyzettel.”
Idilli remetelak, a fatönkön gondosan elhelyezett könyvekkel. Sokszor azok a kerttulajdonosok is építtettek ilyeneket, akik nem engedhettek meg maguknak saját remetét (forrás: Wikipedia)
Természetesen nem mindenki bírta a gyűrődést; aki azonban becsülettel végigremetéskedte a hét évet, az 5-600 fontot kapott kézhez, és ha csak el nem verte azonnal az egészet, nagy valószínűséggel az életben soha többé nem kellett dolgoznia – és végre le is fürödhetett.
A kerti remete intézménye nagyjából a 19. század elejére ki is ment a divatból; Gordon Campbell, a The Hermit in the Garden című könyv szerzője szerint bizonyára az erősödő abolicionista mozgalmak hatására. Az mondjuk biztos, hogy törpékkel (és semmiképpen sem élő törpékkel!) díszíteni a szépen gondozott kertünket valamelyest etikusabb – még ha nem is feltétlenül ízléses.
