Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Egy rozoga kerti bódéban élt az egyik legnagyobb magyar tudós

A párizsi magyar Diogenész élete kész rejtély: máig nem tudjuk, hogy pontosan hogy hívták, ahogy azt sem, hogy voltaképpen miből is állt az ő munkássága. Az viszont biztos, hogy aki egyszer is találkozott vele, az azonnal a hatása alá került.

Nem sokkal a napóleoni háborúk után (de hogy pontosan mikor? hát, mondjuk valamikor 1817 és 1827 között) egy érdekes cikk jelent meg az angol New Monthly Magazine-ban, a lap egyik állandó munkatársa, az egyébként borszakíróként is ismert Cyrus Redding tollából. A szerző egy Mentelli nevű, felettébb különös és figyelemre méltó férfiről írt, akit Párizsban mutatott be neki régi barátja, egy közelebbről meg nem nevezett angol tengerésztiszt. Ez a Mentelli úgy élt, mint valami aszkéta: egyik jóakarója kertjében húzta meg magát egy ütött-kopott, rozoga fabódéban, amelynek a berendezése mindössze egy faládából, egy ülőalkalmatosságként szolgáló deszkából, egy asztalkából, egy palatáblából, egy sárgaréz drótra akasztott lámpából, egy bádogedényből és egy vizeskancsóból állt. Valamint rengeteg ritka és drága könyvből; ezek egy ócska karosszéken hevertek feltornyozva.

A házigazda, noha meglehetősen elnyűtt öltözéket viselt, máskülönben kellemes megjelenésű, elbűvölő modorú úriembernek bizonyult. Hosszú szakállával, vállára omló hajával, üde arcbőrével, szellemes arcával leginkább egy Tizian-portréra emlékeztetett, és olyan választékos angolsággal társalgott két vendégével, mintha az Epsom Derbyről érkezett volna. Mint kiderült, Mentelli nemcsak angolul beszélt és írt kifogástalanul, hanem számos egyéb nyelven is: németül, olaszul, franciául, oroszul, svédül, hollandul, héberül, magyarul, továbbá új- és ógörögül, latinul és arabul, de remekül boldogult a perzsával, a szanszkrittal, a kínaival és a japánnal is – más egyebek mellett. Talán még a korszak (és minden idők) legnagyobb nyelvzsenijét, Mezzofanti bíborost is túlszárnyalta. Ezen felül nagy jártassággal bírt a matematikában és a filozófiában, valamint értett a történelemtudományhoz, a teológiához és a joghoz. Hetente egyszer matematikát oktatott, amiért három frankot kapott. Ebből aztán pár szem krumplit és két barnakenyeret vásárolt; a könyveken kívül más luxusra nem volt igénye, és gyakorlatilag minden idejét a tudománynak szentelte. Különc életmódja ellenére még a legkiválóbb, legtekintélyesebb francia professzorok is előszeretettel keresték a társaságát, és nem átallottak akár karonfogva sétálgatni vele Párizs utcáin, hogy a legkülönfélébb kérdésekben kérjék ki becses véleményét. Időnként modellkedett is; Girodet, az excentrikus festő állítólag róla mintázta az Atala temetése című képe Aubry atyáját.

Girodet: Atala temetése. A kámzsás-szakállas férfi talán maga Mentelli (Forrás: Wikipedia)

Meglepő, de Redding cikke nem firtatja különösebben Mentelli múltját. Csupán annyit tudunk meg, hogy már jó ideje Párizsban él, korábban pedig bejárta gyalogszerrel csaknem egész Európát. Ja, és még azt, hogy Magyarországon született.

A riport aztán 1827 májusában a Vie d’un savant hongrois à Paris, vagyis az Egy magyar tudós élete Párizsban cím alatt francia nyelven is megjelent a Revue Britannique nevű újságban, ami felkeltette Apponyi Antal gróf, a párizsi követ titkárának, Tessedik Ferencnek a figyelmét. A férfi tűvé tette az egész francia fővárost, mire nagy nehezen ráakadt Mentellire, a jeles polihisztor ugyanis egy ideje már nem a huzatos kerti ólban élt, hanem sokkal előkelőbb környezetben: a Francia Nemzeti Könyvtárban, a Bibliothèque de l’Arsenal egyik lépcsője alatt, valami kis szűkös, fáskamraszerű helyiségben. A titkár hosszasan csevegett a kissé szórakozottnak, vagy még inkább zavartnak tűnő, ránézésére úgy a negyvenes évei közepén járó tudós csodabogárral, főként németül, mivel anyanyelvén, amelyet hosszú évtizedek óta nem használt már, Mentelli kissé nehézkesen és idegenszerű akcentussal tudott csak megszólalni. Tessedik hűen (vagyis remélhetőleg hűen) lejegyezte az egész beszélgetést, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy interjút, amelyet Magyar Diogenes Párisban címmel a Tudományos Gyűjtemény 11. kötete közölt 1827-ben. Ebből kiderül, hogy Mentelli előélete főként azért olyan rejtélyes, mert maga az érintett sem emlékszik rá világosan. Abban sem biztos, hogy hol született, és nevét sem tudná pontosan megmondani: Párizsban hol Mentellinek, hogy Mandelynek hívják (de Mandl, Mandel, Mendel, Manteli, Menteli, Mandelli és egyéb változatokban is előfordul), a keresztneve meg valószínűleg Dávid, de az is lehet, hogy Ignác.

Gyerekkoráról csupán annyit tud felidézni, hogy néhány évig Pozsonyban élt, lovakat őrzött, és Lipót király koronázásakor (azaz 1790-ben) leesett egy háztetőről, gondolataiban pedig gyakran felbukkan egy diófa, ami talán a házuk udvarán állt. Tizenhárom éves korában hagyta el hazáját, hogy világot láthasson, és a tudománynak élhessen. De így sem a becsvágy fűti, és hajtja előre, hanem a felfedezés vágya; nem az örökkévalóság számára munkálkodik éjjel és nappal, hanem csak úgy a maga kedvére. Feljegyzéseit, elméleteit, tudományos eredményeit egy palatablára írja, amit egy idő után spongyával letöröl. Még tanítványokat sem gyűjt maga köré, mint nagy példaképe, a Szinopéi Diogenész. Ha meghal, nem marad utána semmi.

Diogenész Jean-Léon Gérôme festményén (Forrás: Wikipedia)

Azért valami mégis maradt, legalábbis állítólag. Mentelli majdnem pontosan tíz évvel később, 1836 decemberében halt meg egy szerencsétlen balesetben: mikor vizet akart meríteni a Szajnából, elveszítette az egyensúlyát, és a folyóba zuhant. A Bibliothèque de l’Arsenal híres könyvtárnoka, Charles Nodier hosszú cikkben emlékezett meg róla, amelyben többek közt századunk egyik legnagyobb emberének nevezte, de egyébként sem fukarkodott a dicsérő szavakkal:

„Talán nem élt ember, aki a tudományokat ily entuziazmussal imádta volna, minden haszonlesés és minden kérkedés nélkül. Őt a tudomány tárházának lehetne nevezni: földmérő, természetvizsgáló, nyelvtudós — mindent olvasott, mindent tudott. Kérdezte valaki, hogy a régi vagy újabb írók mit mondtak ilyen vagy amolyan tárgy felől s azonnal elmondta saját nyelvükön mindazt, amit a különféle próza- vagy versírók ezen dolgokról irtanak, s így Mentellire valóban reáillik Pic de la Mirandole mondása: Ő beszélhet de omni re scibili (mindenről, amit csak tudni lehetséges).”

Nodier állítása szerint ráadásul Mentelli igenis hagyott hátra jegyzeteket, nem is keveset. Csakhogy ezeket valami olyan furcsa keveréknyelven írta, hogy a megfejtésükhöz „egy másik Mentellit kellene találni”. Ettől függetlenül talán érdekes lenne belepillantani azokba a papírokba – ha még megvannak egyáltalán.

A Bibliothèque de l’Arsenal épülete napjainkban (Fotó: Wikipedia)

A nevezetes tudóssal itthon inkább csak a halála után kezdtek buzgóbban foglalkozni. Az életrajzát a felesleges tudományok legnagyobb doktora, Szinnyei József és Dux Adolf állították össze különféle – megbízható, vagy kevésbé megbízható – külföldi források alapján, ám olyan sok minden ebből sem derül ki. Eszerint Mentelli valójában Mandelli Dávid néven született Pozsonyban, zsidó családban, valamikor 1780 táján (tehát idősebb volt, mint amennyinek látszott).  1799-ben hagyta el hazáját, és többé vissza sem nézett. Először Prágába ment, majd Berlinbe, ahol bölcseleti és teológiai tanulmányokat folytatott, valamint állítólag rendszeresen borotválta a szemöldökét, ami felvet bizonyos kérdéseket. 1805-ben nevelőként helyezkedett el Offenbachban, és az ott keresett pénzből aztán Párizsba utazott.

A Bibliothèque de l’Arsenal grádicsa alatti kis raktárhelyiséget, ahol élete utolsó évtizedét töltötte, a szolgálataiért cserébe bocsátotta rendelkezésére a könyvtár: ugyanis azt a megbízást kapta, hogy szedje rendbe az egzotikus keleti nyelveken írt kéziratokat, a hatalmas munkáért pedig évi 1800 frank fizetést ajánlott fel a francia kormány. Mentelli alig pár hét alatt végzett az egésszel, felvette egyhavi bérét, körülbelül 150 frankot, és visszatért a kis kerti házba a napi rutinjához. Bár több pénzt nem fogadott el, a hálából felajánlott fáskamrába végül is beköltözött. Különös belegondolni, hogy amíg ez a különc magyar tudós éppen elfeledett perzsa költőket tanulmányozott nagy magányában, addig tőle pár méterre, a Bibliothèque de l’Arsenal szalonjában rangos irodalmi összejöveteleket tartott Dumas, Hugo, Musset, Vigny és a kor számos más nagysága. Persze ki tudja; lehet, hogy hébe-hóba Mandelli Dávidot is meghívták maguk közé.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top