Soha nem fogom elfelejteni azt a szerdai pillanatot, amikor az unokaöcsém óvó nénije telefonált: hazaviszi magával Benit, mert senki nem ment érte fél 5-re. Aki élt már át hasonlót, tudja, mennyire szörnyű érzés “elfelejteni” egy 6 évest, aki teljes bizalmával és kiszolgáltatottan várja a felnőttet, hogy hazavigye.
A szívem atomjaimra hasadt és olyan hisztérikus lettem, mint még soha, amit a Hungária körút dugója csak tetőzött. Miközben az autók között eszelősen szlalomoztam, fejemben próbáltam rekonstruálni, mit beszéltem meg Beni apukájával, miben maradtunk, de a krokodilkönnyek elmosták a józan eszemet, az agyam pedig azon dolgozott, hogy felelőst keressek – aki persze nem én vagyok. Dühös voltam mindenre és mindenkire!
Hozzám hasonlóan az emberek zöme nagyon nehezen ismeri be, ha hibázott, mert saját tetteinkért a felelősséget vállalni nehéz – pontosabban sokkal egyszerűbb mást hibáztatni, ahogy sokkal egyszerűbb eljátszani az áldozat szerepét is. Hogy miért? Mert a hiba beismerése rettentően fájdalmas folyamat.
A fájdalom alapvetően egy fizikális tünet, aminek a feladata, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy baj van, a testnek valami rossz. Ezek a jelzések aztán beindítják azokat a folyamatokat, amik a segítségkérés, a gyógyulás irányába mozdítanak el. Ennek analógiájára működik a kínzó bűntudat is, a lélek fájdalmának jelzései mutatják: valakit kár ért. Ezt valaki vagy megérti, vagy pszichológushoz szalad, hogy ő adja meg neki a feloldozást, hogy ő húzza ki a felelősség terhe alól.
A lélek bűntudat formájában küldi a szűnni nem akaró figyelmeztetést, miszerint az embernek volt választása, a jó helyett mégis a rosszat választotta. Lelki szemeim előtt én is láttam, ahogy Beni egyedül ül az üres óvoda elnyűtt fapadján, és kicsi lelke azzal szembesül, hogy elfeledkeztek róla. Elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, ahogy azt is, hogy ez az én hibámból történt. Akkor még nem tudtam, hogy a bűntudat dolgozik bennem, ami arra buzdít, hogy kijavítsam a hibát.
Vagyis jó esetben a bűntudatot és a lélek fájdalmát valamiféle felismerés követi, aminek nemcsak az a része, hogy belátja az ember: hibázott, hanem az is, hogy megérti, ő is emberből van, aki megkerülhetetlen élethelyzetek között sodródik, melyek között nemcsak mások hibái miatt kell szenvednie, de ő maga is vétkezhet. Fájdalom pedig nemcsak áldozatként jár ki nekünk, de elkövetőként is. Beni és az én fájdalmam között egyenlőségjelet húzni butaság lenne, de annyi biztos, hogy nekem ez az élethelyzet legalább annyira fájó volt, mint neki.
Bármennyire is szerettem volna, ha nem én vagyok a hibás, bármennyit agyaltam is azon, hogy rajtam kívül kinek a hibája lehet ez az egész, szembesítenem kellett magamat a ténnyel: csakis én tehetek az egészről, egyedül az én felelősségem, hogy nem figyeltem oda. És bár egyszerűbb lett volna ráhúzni a világra, a szerencsétlenségemre, a kimerültségemre a figyelmetlenségemet, ez sem működött. A bűntudatom beelőzött, és mire Benihez értem, felfogtam, én vagyok a tettes, és nekem kell rendbe hoznom az egészet.
Ahogy megannyi hiba esetén, úgy itt is a bocsánatkérés volt az egyetlen út. Beni sápadt volt a félelemtől, szemeit pirosra sírta, de egy nagy bocsánatkérés és egy hosszú beszélgetés után elfogadta, hogy nagynénje bizony hibázott, és hogy a jövőben ez soha többé ne fordulhasson elő, oviba menet mindig felhívott telefonon, hogy el ne felejtsek aznap érte menni. Ő viszonylag gyorsan megnyugodott, engem azonban még hosszú ideig kísértett ez az eset – és egy életre megtanultam, ha hibázom, soha többé nem fogok elszaladni a beismerés és a bocsánatkérés elől, mert így a seb is gyorsabban gyógyul. Nemcsak az áldozat sebe, az enyém is.
Olvasd el ezt is!
- Pál Feri atya: “A megbocsátás egyemberes feladat“
- Amikor a bosszú hajt – Hogyan tudnék megbocsátani?
- Ilyen az igazi megbocsátás – te képes lennél rá?
- Gyermekeik gyilkosainak bocsátanak meg a ruandai nők
