Ilyen az igazi megbocsátás – te képes lennél rá?

A hír: Londonban meghalt egy 14 éves fiú, Milad, amikor focizás közben bandatagok támadták meg és késszúrásokkal megölték. Édesanyja, Fatemah Golmakani megbocsátott a gyilkosoknak, sőt eladta minden értékét, és alapítványt hozott létre, hogy segítsen a kallódó tinédzsereken, köztük fia gyilkosain is, ha kikerülnek a börtönből. Azt mondja, ez a szeretet jó útra térítheti a gyilkosokat, neki pedig a megbocsátás a legjobb gyógyír a bánatára.

Karafiáth Orsolya véleménye: A bosszúval mindannyian találkozunk már egészen kisgyermekként. Persze eleinte nem vagyunk tudatában annak, mi is irányít bennünket, amikor azt a kisfiút, aki elvette a babánkat, esetleg elgáncsoljuk. Ám a Lúdas Matyi után (mindannyiunk fejében ott cseng több változatban, épp ezért hadd emeljem ide az eredeti Fazekast: „Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád, / S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak / Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse: / Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”) tiszta a képlet. Érdekes, hogy a mesében a bosszúálló Matyi a pozitív figura, és együtt örülünk, amikor a gonosz és igazságtalan Döbrögi megkapja a méltó büntetését. Ezzel párhuzamosan azt is igyekeznek minden felnövőnek a fejébe verni, hogy a keresztényi megbocsátás erénye az igazi követendő példa, azaz ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Nem csoda, hogy oly sokunk belezavarodik a dolgokba legkésőbb kamaszkorára…

Közben pedig folyamatosan látjuk, hogy a közösségek, társadalmak is teli vannak szabályokkal: a gonosztevőt például (ha elcsípik) börtönbe vágják, ahol letölti jogos büntetését. (Ezt sok elítélt a társadalom bosszújaként éli meg.) Arra viszont egyik mese és tanítás sem ad receptet, miképp viselkedjünk akkor, ha netán pszichopatákkal vagy bandákba verődő kegyetlen őrültekkel van dolgunk. Persze nálunk azt mondják normaszinten, hogy nem lehet bosszút állni, ezt a rendőrségre kell bízni, azért vannak, önbíráskodásnak helye nincsen. Ráadásul ugye tudjuk, hogy még önvédelemből sem lehet mondjuk késsel védekezni, ha a támadónk csak a puszta kezét használja, lett légyen ez az ember akkora, mint egy hatalmas szekrény. Pedig ugye azt is tudjuk, hogy a két test ereje nem mérhető össze. Tízéves lehettem, amikor anya és barátnői megfogadták, hogy ha bármelyikük kisgyerekét pedofil vagy egyéb erőszakoskodó megtámadja, akkor azt az embert közösen megölik. Véd- és dacszövetséget hoztak létre erre, és persze nem tudták, hogy hallgatózom.

De már gyerekként rendben volt nekem a dolog, előtte hallottam a hírekben, hogy épp a környékünkön kaptak el molesztálót… Hallottam, ahogy ezek a fiatal nők arról beszélnek, hogy az nem elég, hogy bedugják az elkövetőt börtönbe, hiszen ha kiszabadul, megint útjára indulhat… Én amúgy alapvetően nem hiszek a megbocsátásban, nem hiszem, hogy ha bárki a szeretteim közül hasonlóan végezné, mint a cikkben említett fiú, akkor azt gondolnám, hogy a szeretet ereje segít. Mert bizonyos szinten túl és bizonyos típusoknál (például ugye a pszichopatáknál) nem segít. Ők ölnek – mint ahogy Truman Capote zseniálisan megírta –, mindig hidegvérrel. A hír kapcsán rögtön a Harry Brown című film (rendezte Daniel Barber) ugrott be. Az is London egyik rossz negyedében játszódik, ahol a bandaháborúk, a fiatalok kriminalizálódása mindennapos. Amikor a főhős, a nyugdíjas Harry Brown (Michael Caine alakítja zseniálisan) barátját brutálisan megölik a helyi fiatalkorú bűnözők, és látja, hogy a rendőrség tehetetlen, magánakcióba kezd, és mindegyiket lemészárolja. És a film alatt végig az öregnek drukkolunk.

Jelen esetben annyiban megértem az anyát, hogy neki ez segíthet a feldolgozásban. Ha azt érzi, legalább ennyivel tud segíteni másokon, ha már az ő gyermeke a bestialitás, az érthetetlen gyűlölet, a szegénység és az iskolázatlanság áldozata lett. Egyszóval neki ez egy túlélési stratégia, remélem, nem roppan bele, ha esetleg valamikor rádöbben, hogy minden tette hiábavaló. Van, amin (és akin) nem lehet segíteni.