Egy olyan nagy filmfesztivál, mint a berlini, a cannes-i vagy a velencei garantálja a sztárok sokaságát. Ha azonban az ember nem egy nagy, sok lakosú ország valamelyik vezető médiájának munkatársa, elképesztően kicsi az esélye arra, hogy ezektől a világsztároktól interjút kapjon. Februárban Berlinben egy német kollégával beszélgettem arról, hogy idén szinte senkihez sem sikerült interjút szereznie, pedig ő egy német hetilap munkatársa volt, és egy olyan nagy piac, mint a német, rendkívül fontos a filmipar szempontjából. Szóval képzeljék csak el, hogy milyen esélyekkel indulhatok én, aki a hollywoodi szempontból majdhogynem jelentéktelen magyar piacra próbálok interjúkat kérni. Olykor így is sikerül összehozni, de a legtöbb esetben a filmek nemzetközi PR-osai azzal a kedves mondattal szoktak visszautasítani, hogy szeretettel várnak a filmhez rendezett sajtótájékoztatón. Kösz a semmit.
Filmet nem néz, de kérdez
A filmfesztiválok nagy sztárokkal teli filmjeinek sajtótájékoztatója egy külön állatfajta. Sokszor jellemző, hogy olyan közel teszik a film vetítéséhez, hogy ha az ember végignézi a filmet, és utána indul el rá, akkor lehetetlen a bejutás. Ennek köszönhetően alakult ki az a nem túl egészséges szokás, hogyha egy filmben nagy sztárok vannak, akkor a vetítésen azt figyelhetjük meg, hogy a film vége előtti 10-15 percben sorra kezdenek felállni az újságírók, hogy csendben kiosonjanak a teremből. Egyszerűen beáldozzák a film végét, hogy jó helyet kapjanak a sajtótájékoztatón. És egyáltalán nem ők a legrosszabbak.
A fesztiválokon külön alfajnak számítanak azok az újságírók, akiket szinte sosem látni a vetítéseken. Egész nap ott lebzselnek a sajtótájékoztató terem környékén. Ők lépnek be az elsők között, hogy a lehető legjobb helyen üljenek, könnyen észrevegyék őket a nagy tömegben, így ha jelentkeznek, biztosan kapjanak lehetőséget kérdezni. Ennek persze az ára az, hogy az esetek túlnyomó többségében úgy kérdeznek, hogy előtte egyáltalán nem látták az adott filmet, ami sokszor megmagyarázza, hogy miért kérdeznek totális hülyeségeket, vagy olyan dolgot, ami sehogy nem kötődik az adott filmhez, vagy csak nagyon lazán. Általában ők azok, akik felteszik azokat a sablonkérdéseket, amik az épp aktuális újságírói trendekhez kötődnek. Trump megválasztása után például minden amerikai rendezőt és színészt arról kellett kérdezni, mit szólnak az új elnökükhöz, a #metoo után pedig sorra záporoztak a Harvey Weinsteinről szóló kérdések. Ez persze még nem akkora baj, de a filmek nem ismerete gyakran felkészületlenséggel is párosul. Máig legendás berlini történet, amikor a sztárokkal (Christian Bale, Natalie Portman stb.) telizsúfolt Knight of Cups című film sajtáján a kolléga a rendezőtől akart kérdezni, aki ott sem volt, ráadásul kifejezetten híres arról, hogy soha nem ad interjúkat, és nem beszél sajtótájékoztatókon, sőt a vörös szőnyegen sem szokott vonulni. A kérdés mindenesetre a sztárok között komoly derültséget okozott.
Christian Bale és Natalie Portman a Knight of Cups sajtótájékoztatóján (Fotó: Stephane Cardinale/Corbis via Getty Images)
Emberek, akik minek vannak ott?
Minden sajtótájékoztató egyik legjobb időhúzó tényezője az újságíró, aki igazából nem kérdezni, csak fontoskodni akar, és ha sztárok is jelen vannak a teremben, akkor valósággal lubickol abban, hogy ezúttal fontos emberek előtt fontoskodhat. Ők azok, akiknek a film láttán értékes (vagy legalábbis általuk értékesnek gondolt) gondolatai támadtak, és úgy érzik, ezt feltétlenül meg kell osztaniuk az egész világgal, főképp a rájuk figyelő sztárokkal. Általában az ilyen kinyilatkoztatások kissé kínosak, az érintettek megszeppenve megköszönik, amit mondtak nekik – rendszerint a gondolatok ugyanis bókok sorába fojtva érkeznek –, mondanak valami zavarosat, majd lépünk tovább.
Aztán ott vannak még a helyi újságírók, akik legendás teljesítményekre képesek. A „helyi” alatt itt nem azt értem, hogy abból az országból érkeztek, ahol a fesztivált rendezik, hanem konkrétan abból a városból, ahol a fesztivál van. Ők többnyire a kisebb fesztiválokon aratnak babérokat, és mivel egyetlen feladatuk, hogy a helyi lapnak szerezzenek egy vállalható idézetet arról, hogy az adott sztárnak mennyire tetszik a városuk, nagyjából egyetlen kérdéstípusra futja tőlük: „Hogy tetszik a város?” A kérdés főképp olyankor tud kínosan elsülni, ha az adott sztár először jár ott, és gyakorlatilag a reptérről esett be a sajtótájékoztatóra, a városból pedig mindössze annyit látott, amennyit az őt szállító autó hátsó üléséről láthatott, már ha figyelt.
Johnny Depp megérkezik a 2020-as Berlini Filmfesztiválra (Fotó: Michael Kappeler/picture alliance via Getty Images)
Közhelyek között
A legtöbb sajtótájékoztató fél-egy óra közötti terjedelmű (a döntő többségük félórás), ezekből ritkán születnek igazán nagy cikkek, inkább csak rövidebb vagy közepes hírek látnak napvilágot néhány idézettel, és ez nem véletlen. A rendelkezésre álló időből kapásból az első öt perc arra megy el, hogy az esemény moderátora megpróbálja leültetni a vadul kattintgató fotósokat, akik nagy nehezen helyet foglalnak, majd jön az összes résztvevő rövid bemutatása az ezt kísérő illedelmes tapssal, és jellemzően két-három bevezető kérdés (a „Miért készítetted el ezt a filmet?” a legjellemzőbb) után elkezdhetnek kérdezgetni a teremben helyet foglaló újságírók.
A filmesek ebben a helyzetben általában sokkal feszültebbek, mint egy interjús szituációban, tisztelet a kivételnek, de jellemzően nem ilyenkor szokták a legfrappánsabb mondataikat ellőni. Idén Berlinben például Johnny Depp a Minamata című filmje sajtótájékoztatóján olyan lassan válaszolt, hogy ha tej lett volna a szájában, biztosan megaludt volna. Minden szavát alaposan átrágta és meggondolta, mielőtt kimondta volna, és igyekezett annyira semleges és polkorrekt maradni, amennyire csak lehetséges. Jelentős időmennyiség szokott még elmenni azzal, hogy az asztalnál helyet foglalók alaposan körbedicsérgetik egymást nyilvánosan. Idén Berlinben például ezt mesterien űzték a The Roads Not Taken című demenciadráma szereplői, Javier Bardem, Elle Fanning és Salma Hayek, akiket borzasztóan lefoglalt, hogy egymást és a rendezőjüket dicsérjék. Természetesen egy ilyen helyzetben mindenkinek van egy-egy kedves mondata arról a fesztiválról is, ahová megérkeztek, és el kell mondani, mekkora megtiszteltetés, hogy ott mutatkozhat be a filmjük.
Salma Hayek, Javier Bardem, Sally Potter rendező és Elle Fanning a The Roads Not Taken c. film sajtótájékoztatóján (Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
Béna a sajtáj, de hasznos
Természetesen olyat azért nem mernék állítani, hogy minden filmes sajtótájékoztató pocsék, de az biztos, hogy minél több ember vesz részt rajta, annál valószínűbb, hogy az egész teljesen érdektelen lesz. A legjobb sajtótájékoztatókhoz a Londoni Filmfesztiválon volt szerencsém, ahol azzal intézték el, hogy ne legyen olyan nagy tömeg, hogy a vetítésektől egy viszonylag távoli helyre szervezték őket, így nem csődült be minden újságíró, akinek épp nem volt jobb dolga, hanem csak tényleg az ment oda, akit nagyon érdekelt, vagy írni akart róla. Így sikerült ott egy sajtótájékoztatón kettőt is kérdeznem Reese Witherspoontól, vagy szóra bírni a Whiplash című film ott lévő gárdájának minden tagját, és használható cikket írni belőlük. Egy biztos: a legtöbb sajtótájékoztató leginkább csak arra szolgál, hogy a filmsztárok megjelenjenek, szép képek készüljenek róluk, és a képek alá oda legyen írva, melyik film kapcsán jelentek meg ott. Ennél többet kár is várni tőlük. Ma már legalábbis sosem megyek be úgy, hogy túl nagy reményeket tápláljak azzal kapcsolatban, hogy majd egy izgalmas cikket írhatok belőlük.
Reese Witherspoon a Vadon című film londoni sajtótájékoztatóján (Fotó: Tim P. Whitby/Getty Images for BFI)
