 |
 |
|
Jean Francois Champollion |
|
|
Csak 1820-ban fedezte fel Jean Francois Champollion a Rosetteben talált kőre írt szöveg alapján a hieroglifák kulcsát, mely írás ellepi az összes műemléket a síroktól, a templomfalakon át a különböző okiratokig és tárgyakig. Csak sok évtizedes nehéz munka után kockáztatták meg a kutatók a kijelentést, hogy minden írás megfejthető. Mára elképesztően nagy tudású szakértői vannak e kultúrának.
Az egoztikusság és ezoterikusság légköre azonban azóta is körülengi Egyiptomot, és nem is fogja elhagyni; elég ha csak a több száz olyan könyvcímre, vagy filmre gondolunk, mint a-rejtélyes-Egyiptom, vagy a-fáraó-átka vagy-a piramisok-titka.
A filmipar különben is elég hamar felfedezte magának Egyiptomot. A század eleje óta ontja magából a múmiás horror-, vagy a grandiózus fáraó-filmeket, vagy a régészek kalandjait. Ott van rögtön az 1899-es
George Melies által rendezett Kleopátra című opusz, melyben hősünk, egy egyiptológus ráakad Kleopátra sírjára, majd véletlenül felébreszti a holtat
, vagy hogy egy száz évvel késöbbi rettegést említsünk – a mostanában bemutatott A múmia visszatér. A művek mindegyike Egyiptom mágikus beállítottsát hangsúlyozza ki.
Úgy tűnik, a varázslás, a mágia hazáját az ókori ember számára is Egyiptom jelentette. Az egyiptomiak elképzelése szerint a világmindenséget egy varázslatos erő tartja fenn, amely előtt nyög az ég és megremeg a föld, s amelyre mindenkinek vigyáznia kell. Úgy hitték, hogy minden hozzáértő (általában papi) szónak vagy mozdulatnak csodálatos hatása van. Titokzatos mágikus erő lakozott bizonyos személyekben, és minél nagyobb volt ez az erő, annál elképesztőbbek voltak a csodák, melyeket elő tudott idézni. Szofru fáraó idejében állítólag egy profi varázsló egyetlen szavával el tudta terelni a tó vizét, hogy egy háremhölgy csatját meg tudják találni. Egy másik, az udvarlásban kevésbé jártas, infantilis mágus játékkrokodilból igazit produkált, egy harmadik Dzsedi nevű mágus pedig visszaillesztette egy liba levágott fejét a törzsére
A varázslatnak persze vannak megdöbbentőbb példái is.
A papi mágia ugyanis még az isteneket is ámíthatónak, engedelmességre kényszeríthetőnek tartotta, s annyira bízott a kimondott szó erejében, a mágikus jelek ellenálhatatlanságában, hogy rettenetes büntetést helyezett kilátásba azoknak az istenségekenek, akik az elhunytakkal nem viselkedtek engedékenyen. Azzal fenyegetőztek, hogy villámot vezetnek Su, a levegő istenének a karjába, aki akkor már nem támogathatná az égistennőt, és ennek csillagokkal teleszórt teste megsemmisülne, összezúzva a mindenség rendjét!
