nlc.hu
Életmód
„Végre elkezdtek embernek nézni” – Nőnek lenni fedél nélkül

„Végre elkezdtek embernek nézni” – Nőnek lenni fedél nélkül

Nőnapra készültünk egy budapesti női hajléktalanszállón, de a manikűrös nem jött. Laikus lévén műkörmöket ugyan nem, de színeket szívesen varázsoltam a lehetőséget igénybe vevő nők számára. Törődött kezek és megrázó életek kerültek elém.

Aprócska, megviselt kezet nyújtanak felém a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei Váci Úti Nappali Melegedő és Éjjeli Menedékhelyén. Ica néni a körömlakkok között válogat. Csecsemőkorától intézetben nevelkedett Egerben, az édesanyja hagyta ott. Onnan kikerülve dísznövény-kertészkedéssel foglalkozott. A párja halála után került utcára.

„Sajnálom, hogy nem ismertem a szüleimet. Gyerekként állatorvos szerettem volna lenni, de a latin nem ment. Elhiszi nekem, hogy az állatok hűségesebbek, mint az emberek?” – kérdezi, miközben egy lila körömlakkot választ. Magyarázata is van a színre. „Élettársam, Pista újpesti volt, csak szegény két éve meghalt, elvitte a szíve. Ezért a lila a kedvencem, tessék azzal a lilával kifesteni a körmömet! Nem az Újpestnek drukkolok, a Ferencváros csapatának szurkoltam. Újpestet a Pista miatt szeretem.”

Milyen nőként megélni a fedél nélküli életet?

Fotó: Czvitkovits Judit

 

Ica néni amúgy nem panaszkodik, azt mondja, szeret itt a szállón, de a fedél nélküli életet is meg tudta szokni. „Pista halála után a rokonság kirakott a lakásból. Nem féltem egyedül, a környékbeliek rendesek voltak velem. Nőként sem kegyetlenebb az utcai élet, mint férfiként. Csapból tudtam tisztálkodni. Egy sufniban éltem az állomásnál, amíg le nem szögelték az ajtaját. Ezután kerültem ide. Itt rendesek velem, karácsony előtt a szocmunkások kivittek Pistához a temetőbe. Nagyon hiányzik. A Homokóra volt a kedvenc száma, arra fogok ma táncolni.

Tizenhét évig voltunk együtt. Pistám egyszer az egyik fogamat kiütötte. Monoklijaim is voltak, olyan lilák, mint most a körmöm! De mégis szerettük egymást, nem tudom őt elfelejteni. Nekem ebben az életben már nem kell senki.

Hosszas csend után Ica néni könnyes szemmel folytatja, olyasmivel, hogy nekem is könny szökik a szemembe.

Most elkezdtem lottózni, és mindig egyesem van. Áttétes tüdőrákom is van, úgy hallottam, hogy édesanyám ebben halt meg. Már a lábam is lebénult. Agysorvadás, érszűkület, gerincsérv is van, ezzel vagyok leszázalékolva. De szép a körmöm! Újpest a kedvencem.

Hősök, köpeny nélkül

Szokás mondani, hogy nem minden hős visel köpenyt: Hanol Balázs szociális munkás, kollégáival 24 órás ügyeletben dolgoznak, gyakorlatilag együtt élnek a szálló lakóival. Közösek a mindennapok nehézségei és örömei. Nem tagadja, kemény a munkájuk, sok az igazán emberpróbáló pillanat, amikor eljátszanak a hátraarc gondolatával, de végül valami mégis mindig itt tartja őket.

„Talán az, hogy megtanulunk örülni az apró dolgoknak. Komoly szakmai teljesítmények vannak egy-egy megtett lépés mögött. Olyan egyszerű, hétköznapi dolgok töltenek fel, mint a mosoly, amit egy frissen festett köröm okoz. Meg aztán a humor az, amivel mindig oldani lehet a hangulatot. Természetes és állandó része az eszköztárunknak. És nem utolsósorban egy remek stáb az, ami átsegít a nehézségeken. Szerencsésnek érzem magam, hogy egytől-egyig példaértékű emberek a közvetlen kollégáim és a főnökeim. Nem tudom, mennyire fogadnák el, ha azt mondanám, átvitt értelemben mindegyikük életmentő és pótolhatatlan munkát végez” – mondja Balázs.

Milyen nőként megélni a fedél nélküli életet?

Fotó: Czvitkovits Judit

Nő az M3-as hídja alatt

A körömfestés nagy népszerűségnek örvend, többen is „bejelentkeztek” hozzám. Úgy érzem, hogy a kezdeti bizalmatlanság lazulni látszik. Újabb, sokat törődött kéz kerül elém, Nefelejts Ilonáé, aki nyolc éve hajléktalan, betegségei miatt költözött a szállóra tavaly októberben. Párkapcsolata nincs, de családjával tartja a kapcsolatot, van egy lánya és két unokája.

„Hasnyálmirigy-gyulladásom, májzsugorom van, amit az alkoholnak is köszönhetek. Az utcai létben az volt a legnehezebb, hogy nőként kiszolgáltatottabb helyzetben vagyunk a nemi erőszakot illetően is. Menstruáció idején elmentem szállóra tisztálkodni, a szocmunkások adtak betétet.”

Ilona a tizedik kerületben volt hajléktalan, azt meséli, ott nem bántották, pedig a környéken ő volt az egyetlen fedél nélkül élő nő. „Az M3-as híd alatt aludtunk, vigyáztunk egymásra. Kéregetésből éltünk. Eleinte piszkáltak a rendőrök, mert a törvény az törvény, de később megbékéltek velünk.”

nőnap hajléktalanszálló

Fotó: Czvitkovits Judit

Persze a híd alatt sem lehet élni örökké, Ilona most már nem kéreget, arra számít, hogy a betegségek miatt hamarosan leszázalékolják, emiatt döntött úgy, hogy nem iszik többé alkoholt. „Élni szeretnék, hamarosan megszületik a harmadik unokám, szeptember óta tiszta vagyok. Nem hiányzik az ital, önerőből szoktam le. Minden agyban dől el. Ha nekem sikerült változtatni magamon, akkor másnak is sikerülhet. 

Már nem vagyok agresszív, nincs piaszagom, odaülnek mellém a buszon. Végre elkezdtek embernek nézni. Szeretnék kijutni innen, bebizonyítani mindenkinek, hogy van kiút.

A szálló

A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei Váci Úti Nappali Melegedő és Éjjeli Menedékhelyén az alapszükségletek kielégítését célzó szolgáltatásokon túlmenően személyre szabott szociális munkával segítik az ügyfelek mindennapi életét. A szálló 77 férőhelyes, de most jelenleg 55 nő lakik ott életvitelszerűen. Az épület egy része akadálymentes, az alsó szinten laknak azok, akik valamilyen mértékben mozgáskorlátozottak, de önellátóak. Az ügyfélkörükbe tartoznak még a mozgáskorlátozottakon kívül az ápolási szükségletes, valamint pszichiátriai gondokkal küzdő nők, bántalmazott kapcsolatból menekülők, az idősek és a friss lakásvesztők, akik nem laktak még más tömegszállón. A klasszikus fapadtól, vagyis éjjeli menedékhelytől annyiban különböznek, hogy itt fix férőhelyek vannak, fix ágyakkal és 24 órás nyitvatartással, tehát állandóbb, biztosabb, ezáltal nyugodtabb körülményeket tudnak biztosítani.

Milyen nőként megélni a fedél nélküli életet?
Megnézem
Összes kép (9)

Ilona szerint sokan önhibájukon kívül kerülnek utcára, fizikai és mentális betegségek, családon belüli erőszak miatt. Főleg az idősebbeket könnyű kisemmizni, kihasználni.  Hozzá hasonlóan rengetegen jönnek állami gondozásból, ahonnan nehéz kitörni, könnyű elkallódni. Ilona verset is írt a nehézségeiről, amelyet gombóccal a torkunkban hallgattunk végig mindannyian. 

Nefelejts Ilona: A Koldus

Azért, mert mosolygok, nem vagyok még boldog,
Vannak az életben egész furcsa dolgok,
Kacagok akkor is, ha sírni látnak,
Szívemen elbotlik a bánat.
Minden hajnal láttam egy öreg koldust a kihalt utakon,
Láttam, hogy szegény, éhes és fázik, neki a boldogság hiányzik,
Nem bírtam már tovább, odamentem, magamban én szavakat kerestem,
Bácsikám, maga miért nem megy haza, hisz mindenkinek van otthona, családja?
Ó, édes fiam, bárcsak tele lennék pénzzel, mind magának adnám,
Csak az elmúlt családomat visszakaphatnám!

Időközben felcsendült az önkéntesek alkotta kórus, elejét vette a nőnapi műsor. A közösségi tér megtelt, a botok és kerekesszékek közül kíváncsi macskaszemek fürkésztek – mert itt bizony terápiás jelleggel cicákat is nevelnek. A dalok végeztével a kóristák virágcsokrokat osztogattak, majd elkezdték az ékszerkészítő foglalkozást. Jutott egy-egy szál virág a szálló lakóinak, akik úgy örültek, mintha a csillagokat hozták volna le nekik az égről. Másként kap, akinek semmije sincs.

nőnap hajléktalanszálló

Fotó: Czvitkovits Judit

„Szerencsére van lehetőségünk a lakóinkat a legkülönfélébb programokba bevonni, ehhez minden évben kapunk egy meghatározott keretet, amit a BMSZKI biztosít, és amit közösségi programokra használunk fel. És már hosszú ideje segítik a munkánkat az Új Akropolisz Kulturális Közhasznú Egyesület önkéntesei, mint most is. Nőnapra virágcsokorral készültek, kórusdalokat énekeltek, és a mostanra már jól megszokott és megkedvelt kézműves műhellyel dobták fel a lakók napját” – meséli Balázs.

Méhecske iszik és szúr

Méhecske nagyon lelkesen fogadott. Körbevezetett a folyosón, s büszkén mutogatta a falon lévő rajzait. Szívszorító érzés, hogy a vidám színek mögött súlyos élettörténetek állnak.

nőnap hajléktalanszálló

Fotó: Czvitkovits Judit

„Azért vagyok Méhecske, mert szúrós vagyok. Velem van itt a legtöbb gond. Egyébként jól érzem magam, 2014 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal, de itt vagyok. Előtte utcán éltem hét évig. Sokat ittam, emiatt apám elküldött a házból. Aztán másnap visszafogadott, de a szüleim halála után csak tengtem-lengtem. Nem voltam egyedül, három társammal aludtunk az utcán, így nem féltünk annyira. Nőként hajléktalannak lenni semmivel sem másabb, mint férfiként. Ugyanúgy beléd rúgnak és leköpnek. Főleg a fiatalabb korosztály ellenséges, de azért nagyon sokan voltak azok is, akik segítettek nekünk. Egy régiségkereskedő ismerős engedi, hogy olykor takarítsak a galériában. Nem sok pénz, de legalább van mit csinálni, én nem tudnék itt ülni egész nap. Párom van, de nem beszél velem, amíg le nem teszem az alkoholt. Leszokni még nem akarok, mert jól esik. Ha nem esik jól, úgysem iszom, ilyen is van sokszor.”

A szállóra hetente egyszer jön pszichológus, de Méhecske nem veszi igénybe, úgy véli, rajta a beszélgetés soha nem segített. „Már elküldtek a nyolckerbe’ az alkoholisták klubjába is, de nem találtam meg őket. A legnagyobb segítség csak én magam lehetek.”

A szúrósnak tartott nő cukrásznak készült. Szerette csinálni, ám édesapját a munka külföldre szólította az akkori Szovjetunióba, így Moszkvában tanult egy évig, bár oroszul már elfelejtett. Korábban a Rex Kutyaotthon Alapítványnál dolgozott takarítóként.

„Négy óránál többet nem tudok vállalni a szívinfarktusaim miatt. Terveim vannak, szeretnék még dolgozni, takarítani, konyhán mosogatni. Nem tudom, hogy mennyire lenne rá lehetőségem. Munka közben sosem ittam. Ha dolgozom, sokkal rendezettebb vagyok. És itt sem iszok, mert rám szólnak érte. Olyankor inkább be sem jövök. Havonta egyszer megveszem magamnak a piát a közértben, papírba csomagolom, mint az amerikaiak a filmekben. Leülök egy csendes sarokba, ahol nem lát senki, a rendőrök sem, aztán visszajövök, amikor kijózanodtam. Hát ilyen az életem, bárányfelhők jönnek-mennek, szállnak a méhecskék. Tehetünk még rá abból a színtelenből is?”

nőnap hajléktalanszálló

Lejegyezte Rimóczi Ancsa, a Centrál Média Akadémia hallgatója 
Fotók: Czvitkovits Judit

Még több nehéz sorsú emberekről:

Nincstelenné vált az egykori szupermodell
15 éve főz a hajléktalanokra ez a 90 éves férfi

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.